Marokkó - egy kis bevezető

Aki megszokta az EU-n belüli utazgatást, annak kicsit furcsa, mikor az agadiri repülőtéren, ami nagyon szép, olyan, mintha bambuszból lenne összeácsolva, 20 perc sorban állás után a szigorú tekintetű reptéri dolgozó még azt is tudni akarja, mi a hotelednek a neve, ahol majd megszállsz, majd belepecsétel egy sorszámot az útleveledbe, amit majd minden hotel űrlapjára fel kell vezetned.

Aztán kisétálsz a tűző napsütésbe, és elindulsz egy állítólagos buszmegálló irányába, ahonnan az állítólagos busz bevisz Agadirba. Közben taxisok ostromolnak minden két méteren jobbnál jobb árajánlatokkal, de te határozott léptekkel sétálsz egészen addig, amíg el nem jutsz oda, amit főútnak gondolsz. Azért gondolod így, mert széles és aszfaltos, nem pedig a forgalom miatt, mivel általában több szamárfogat és biciklis húz el rajta, mint autó. Buszmegálló se közel, se távol, valahol az út szélén egy csoport ember ácsorog, de persze ki tudja, mire várnak. Egy kisgyerek elkezd követni és pénzt kér, te, mivel még csak ropogós bankók vannak a pénztárcádban, odaadod az útról megmaradt szendvicsedet, amit otthon kéregetőtől soha nem tapasztalt mosollyal fogad el. 20 perc reménytelen ácsorgás után, mialatt még több szamárfogatot és biciklist láttál, de buszt egyet sem, rövid alkudozással elfogadod az első taxis árajánlatát, ami drágának tűnik, de aztán később rájössz, hogy az egyik legkedvezőbb, amit a két hét alatt kaptál.

Nagyjából így kezdődött a két hetes marokkói nyaralásunk, de sűrítve benne volt minden, amivel aztán később találkoztunk. A mélységes bizonytalanság, hogy hogyan jutunk el egyik helyről a másikra, az 'aztán persze úgyis minden megoldódik' érzés, a nagy szegénység, és az elkerülhetetlen alkudozás, amit ha nem teszel, a gatyádat is lefizettetik rólad.

A taxi az ottani tipikus grand taxi volt, négy ajtós, régi modellű Mercedes, amivel városon kívül és városok között szállítják az utasokat. Nem tudom, a Mercedes megálmodói hány emberre tervezték ezeket a modelleket, de Marokkóban 7-en! ülnek benne a sofőrrel együtt. Ketten az anyósülésen, és négyen hátul, ami a nagy hőségben, és mivel általában csak a sofőr ablaklehúzója működik, elég embert próbáló. A KRESZ-t nagyon szabadon interpretálják, a körforgalomban például jobb kéz szabály van, az útra nincsenek sávok felfestve, így mindenki ott megy, ahol éppen elfér. A taxisok megállás nélkül nyomják a dudát és a leglehetetlenebb helyeken manővereznek. Én az ajtó és Melvin közé bepréselve próbáltam mindezt és az érzékeimet kápráztató másságot feldolgozni. Olyan volt ez a repülőtérről Agadirba vezető út, mint egy beavatás. Kilométerről kilométerre ráeszmélni, hogy mennyire más világba kerültünk, poros városokon áthajtva, ahol csak egy aszfaltos út van, és az emberek a félig kész házak földszintjén összetákolt sötét üzleteikben ülnek valami furcsa és idegen, napsütötte időtlenségben. Hát ennyit kezdetnek.

Hollandia tavasszal

Ami eddig szürke, hideg, ködös, nyúlós, vizes, végtelenül és reménytelenül egyhangú volt, az az utóbbi hetekben hirtelen életre kelt. Valamikor február közepén eszembe jutottak a hóvirágok a lébényi erdőben, hogy már biztosan nyílnak, és lassan az egész talaj hófehér lesz tőlük. Pár nappal később elmentünk Melvinnel kirándulni az egyik tündéri kisvárosban a sok a 100 közül, azt hiszem Zutphenbe, és ott megláttam az itteni elsőket. Épp egy csatornaparton sétálgattunk – hol máshol, egy holland városban – egy középkori városfal melletti kert szélén, és ott voltak egy fa tövében. Azóta mindenhol látom őket, árokparton, kertek sarkában, fák tövében, fejüket a csatornák vizébe lógatva.

És most hogy a reggelek is melegebbek, elkezdtem bicajjal munkába járni. Télen a hidegben, ködben, esőben nem bírtam rávenni magam, hogy azt a napi 30 kilométert letekerjem, de most valóságos áldás. Két kicsi falun és szántóföldeken keresztül visz az út Apeldoornba. Végig kiépített bicajúton!! Mindenhol birkák, pónik, kacsák legelésznek, kiskecskék ugrálnak és a legváratlanabb helyeken dugják ki a földből a fejüket a virágok. Nárciszból rengeteg van, teleültetve az út széle, de vadon is nő a földek mellett, az árokpartokon.

És a legjobb, hogy otthonillata van a levegőnek. Azaz fagytól felengedő föld és zöldillata. Rengeteget süt a nap és meglepően melegen. Igaz a munkahely udvara kicsit olyan, mintha egy börtön udvarán sétálgatnék a többi rabbal, sok beton és néhány szerencsétlen növény, de az a két óra bicajozás reggel 8 és 9 és este 6 és 7 között mindig mérhetetlen szabadságérzettel tölt el. És egyelőre még a nagymama bicajom is jól bírja a strapát J

Egy úszó kalandjai Deventerben

Deventerben két uszoda van: a Borgelebad és a Scheg – eddig még egyiknek sem sikerült helyesen kiejtenem a nevét. Mindkettö a város szélén van jó 20 percnyi bicikliútra. A Borgelebad elég régi és lepusztult, kicsit olyan, mint az uszoda volt az Ajtósin. Nagy reményekkel indultam neki, mert hallottam, hogy itt is lehet télen a kinti medencét használni. Tényleg lehet. Annak, aki élvezi, hogy télen 10 fokos vízben úszkálhat és nem zavarja, hogy az orráig sem lát, kiváló hely. Az a tíz perc, amit ott töltöttem olyan volt, mintha egy horrorfilmben lettem volna. Sötét és hideg víz, süket csönd, itt-ott a semmiből felbukkanó végtagok… Így inkább bemenekültem a jó akolmelegbe, abba a 25x25ös medencébe, ahol legalább 60 ember úszkált önfeledten egymás hegyén-hátán. Ezt ők úgy hívják, hogy banenzwemmen, azaz sávúszás, az egyetlen különbség, hogy nincsenek sávok, hanem össze-vissza kerülgetik egymást, ami a birkatürelmű, kényelmes, semmitől fel nem dühödő hollandokat egyáltalán nem zavarja.

A Scheg épülete sokkal modernebb, a sávúszás persze ugyanaz, csak a medence néz ki egy kicsit jobban, és az úszáson kívül egy csomó vicces dologban részt lehet venni. Nem hiszem, hogy a discozwemment, azaz a diszkó-úszást valaha is ki fogom próbálni, viszont voltam már aqauaerobikozni és bemerészkedtem egy aquajogging órára is. Az aquaerobikon mindenki 40 évvel idősebb volt nálam, aki pedig az én korosztályomba tartozott, az jó 40 kilóval nehezebb. Itt egyébként az aerobik tanárok sem a karcsúságukról híresek. A legtöbbjük elég dundi, amit a szűk top és rövidnadrág, amibe belepréselik magukat, még ki is hangsúlyoz. Nem tudom, így miféle reményeket táplálnak a fejüket aerobikozásra adó hollandokban, lehet, hogy csak a vicc kedvéért járnak, mert viccesnek borzasztó vicces egy ilyen óra. A tanár mutatja a gyakorlatokat a szárazföldön, mi pedig próbálunk valami hasonlót produkálni a vízben, ami a víz ellenállása miatt sokkal nehezebb, így leginkább úgy nézünk ki, mint a retardált békák. Az első órán egy csomó vizet nyeltem a nevetéstől. Az aquajogging, bár nagyjából vízben egy helyben futást takar, azért ennyire nem szórakoztató, ugyanis megfűszerezik mindenféle teljesíthetetlen gyakorlatokkal. Itt általában nem a nevetéstől nyelem a vizet. Annál a résznél, mikor a kezemmel a víz felszínén tartva magam a víz alatt hasizomból kellett volna emelgetnem mindkét lábam, majdnem megfulladtam.

Próbálok rendszeresen járni, viszont néha nagyon nehezen veszem rá magam, tudva, hogy egy órán keresztül egy csomó kalimpáló kéz és láb között kell utat törnöm magamnak. Ti ott Pesten nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok a Hajóssal…

Schruns

Hemingway is itt síelt két télen keresztül. Még megvan az az étterem, ahova mindig járt, és a sült nyulat még mindig úgy készítik, ahogy ő szerette. 10 perc alatt oda lehet érni mind az 5 hatalmas sípályához, van olyan, ami három hegyet behálóz. Oda nem mentünk, mert ott biztosan elvesztem volna. Melvin szülei első nap megnézték mit produkálok, majd azt mondták, jobb, ha beiratkozom egy síkurzusra. 4 napig jártam minden nap 10-13ig. Az első nap sikerült elkésnem, és mire a sílécekkel a vállamon a sícipőmben odagyalogoltam a gyakorlópályára, a fél ruhatár lekerült rólam. Nekem nem volt táskám, így a síoktatófiú nem győzte a hátizsákjába tömködni a sapkám, pulóverem, sálam stb. Csak ketten voltunk diákok, Frank és én. Franknek akkor volt először életében síléc a lábán, és szegény mindentől felborult. Ezt nem volt túl nehéz túlszárnyalni, így másnap már egy magasabb szintű csoportban találtam magam, ahol első nap én voltam a legrosszabb. Még szerencse, hogy Melvinnel előző nap gyakoroltuk az ’elengedem a domb tetején, hogy fel tudjak száguldani a következő domb tetejére’ dolgot, különben az új csoportban már az első fél órában szívinfarktust kaptam volna a száguldozástól. A tanárunk, Margot, olyan magas volt, amilyen széles, és az egyik legviccesebb teremtmény a világon. Rengeteget beszélt, kb. a negyedét egyáltalán nem értettem, minden alkalommal 10 percig mondta az instrukciókat németül, majd rámnézett: „Katleen, did you understand?” Én: „öööööööööö” Margot: „Then you look good what I’m doing.” 3 nap után tökéletesen tudtam az összes szakszót németül. És síelni is megtanultam. A többiek el voltak ragadtatva, Melvin apukája még a piros pályára is magával vitt, ahonnan csuromvizesen kecmeregtem le, és közöltem, hogy idén inkább maradok a kéken. Ott viszont nagyon gyors voltam már a végén, zárt lábbal, nem kezdtem el pánikolni, ha túl jeges volt, és utolsó délután még az ördögsapkámat is feltettem. Az ördögsapkát az Ur Monti nevű síbárban szereztük. Ez az egyik sípálya tövében volt, minden délután 4től tömve síruhás, ordítozó, síbakancsban ugráló, német dalokat üvöltő tömeggel. Első nap csak messziről láttam, és olyan volt, mint a pokol, hangos, és a sok hősugárzótól piros fényben izzó. Másnap minden tiltakozásom ellenére elcipeltek, és teljesen beleszerettem. Ott a tömegben mindenki elkezd őrjöngeni az egész nap szívott hegyi levegő után megivott forralt bortól, rumos csokitól, sörtől vagy snapsztól. Asztalhoz soha nem fértünk oda, így csak ácsorogtunk a tömegben és épp annyi helyünk volt, hogy a poharat tartó karunkat néha felemeljük. Volt egy akciójuk, hogy egy liter sörért vagy egy méter snapszért (10 pohár) lehetett kapni egy sapkát ördögszarvakkal. Mi aznap 4en 5 sapkával távoztunk. Másra nem nagyon emlékszem abból az estéből… Vacsorára annyi vizet megittam, hogy Melvin apukája a végén azt mondta a pincérnőnek, hogy egyszerűbb, ha szerelnek egy csapot az asztalra.

Az idő szép volt, az első két nap szikrázó napsütés, őrült meleg, majd pár nap hóesés, majd újra szikrázó nap és mínusz 15 fok. Egyszer volt nagyon nagy köd, kb. 4-5 méterre lehetett ellátni, és ha nem lett volna az előttem síelő Margot gömbölyű alakja, biztos valami szakadékban végeztem volna.

Az egészben legjobban azt hiszem a csöndet szerettem. Ülni a nyitott felvonóban a Hochjochon, ami 15 percen keresztül visz a csúcsra a 40 méter magas fenyőfák között, és hallgatni azt a mélységes mély csöndet, amit azt hiszem sehol máshol nem hallottam még.

2. Noto, Ragusa, Marzamemi

Valahogy itt is mindig kicsit unalmasak a vasárnapok. Ez alól csak néhány kivétel volt, például az, amikor páran felkerekedtünk, és elmentünk Notoba. A Szicília délkeleti csücskében fekvő városok, mint Noto, Ragusa, Modica a 17. században mind áldozatul estek egy óriási, pusztító földrengésnek, de aztán pár évvel később, ugyanúgy, ahogy Catania régi városkapujának tetején lévő főnixmadár, poraikból és romjaikból ragyogó barokk városokként éledtek újjá. Ennek talán a legszebb példája Noto, ahol a helyi arisztokrácia Szicília legszebb és stílusában legegységesebb barokk városát álmodta meg.
Mi szieszta idején értünk a városban, és halálos csönd fogadott – olyan volt, mintha egy szellemvárosban sétálgatnánk. Egy lélek sem volt az utcákon rajtunk kívül, és szinte csak suttogva mertünk beszélgetni, nehogy felébresszük a szellemeket. Ragyogóan sütött a nap, és Catania szürke házfalai után szinte megvakultunk Noto fehéren ragyogó kövei között. Céltalanul bolyongtunk a városban, annyit tudtunk, hogy a főteret kell megtalálnunk. Bár szép volt Noto többi része is, a szimmetrikus utcákkal, a sosem egyforma barokk erkélyekkel, valahogy mégis elkezdtünk kételkedni a város olyannyira hangoztatott szépségében és egyediségében. Aztán lesétáltunk egy lépcsősoron, és a vakító fényben hirtelen elénk tárult az egyik legszebb tér, amit valaha láttunk. Rögtön tudtuk, hogy ez az, amit keresünk. Óriási volt, a közepén furcsa alakúra lenyírt fákkal, és körben ragyogóan, vakítóan fehér – nem tudom, hogy lehetne még fokozni – barokk épületekkel. Szájtátva álldogáltunk a térre levezető lépcső korlátjánál, és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán lesétáltunk felderíteni a teret.
Viszont utána még mindig rengeteg időnk maradt, így kitaláltuk, hogy elmegyünk Ragusába, ami pár kilométerre van Nototól, és kb. ugyanaz a történet. Viszont a város teljesen más. Egy hegy tetejére építették, és messziről, úgy néz ki, mintha egy tündérmese illusztrációja lenne egymás hegyére-hátára dobált apró házakkal. Ebben a városban valóban céltalanul sétáltunk, míg végül alkonyatkor felértünk a hegy tetejére, és egy vonalba kerültünk a katedrális kupolájával. Itt a látvány rabjaiként fél óráig üldögéltünk egy kőfal tetején, hallgattuk a halálos csöndben a katedrálisból kiszűrődő éneket, néztük a távoli hegyek mögött lebukó napot, majd útnak indultunk a nap utolsó úti célja, Marzamemi felé.
Marzamemiről soha életünkben nem hallottunk, de amikor az olasz barátaink megtudták, hova készülünk aznap, egyöntetűen kijelentették, hogy ha arra járunk, Marzamemit egyszerűen vétek kihagyni, mert gyönyörű kisváros, és nagyszerűen meg lehet vacsorázni a főtér közelében lévő apró éttermekben. Teljesen besötétedett, mire odaértünk, igazából azt sem tudtuk, hogy Marzamemiben vagyunk-e, és 10 percig vitáztunk arról, hogy égő-e megkérdezni:”Elnézést, ez most Marzamemi?” Végül győzött a kétségbeesés, és megkérdeztünk két járókelőt, akik készségesen tudósítottak minket arról, hogy igen, ez a (valójában borzasztóan unalmasnak tűnő poros kisváros) valóban Marzamemi, és kb. fél órában elmagyarázták, hogy lehet megtalálni a főteret. Mi tanácstalanul összenéztünk, mert a magyarázat alapján a főtér úgy tűnt, mintha kilométerekre lenne attól a helytől, ahol ácsorogtunk. Valójában kb. 200 méterre volt, de akkor még tanultuk meg, hogy ha egy szicíliaitól megkérdezed az utat valamerre, egy egész kisregényre számíthatsz magyarázatként. Perceken belül ott voltunk a főtéren, és meglepetten néztünk körbe, majd magunk közt elkezdtük átkozni az összes olaszt, aki ideküldött minket. Nehéz leírni milyen is volt pontosan az a hely – kétségkívül az egyik legkülönösebb, ahol eddig életemben megfordultam. Nagy volt, nyitott, és abnormálisan apró házak vették körbe, amelyek úgy néztek ki, mint a 100 éve elhagyott istállók. A templom kb. ötször akkora volt, mint én. Egyetlen olyan éttermet sem találtunk, ahol sósmogyorón kívül bármit lehetett volna enni. Végül a város szélén egy apró vendéglőben ettünk valami szendvicset, ahol igazi érfelvágós emo-zene szólt. Otthon persze egy hétig ezzel ugrattuk egymást és Peppét, Marzamemi fő szószólóját: „Peppe, elmondanád még egyszer miért is kellett nekünk Marzamemibe menni?” Fraser pedig másnap az iskolában mesélt egy kicsit a diákoknak a Notoba és Ragusába tett kirándulásunkról, Marzamemit azonban egy szóval sem említette, mire a diákok: „Ha arra jártatok, hogy hagyhattátok ki Marzamemit?”

Kirándulások - 1. Enna

A suli mellett rengeteg szabadidőm van, így szinte már egész Szicíliát bejártam – csak az északnyugati csücsök hiányzik.
Március közepén egy szombati napon elmentem Ennába. Enna az egyik legrégebbi város Szicíliában, a sziget közepén fekszik egy hegy tetején, tele középkori házakkal, a város szélén pedig van egy elég jó állapotban lévő középkori vár. Ennától 9 km-re fekszik az a tó, amelynek a partjáról a mítosz szerint Hadész, az alvilág ura elragadta Demeternek, a termékenység istennőjének a lányát, Proserpinát. Egyébként itt Szicíliában lépten-nyomon görög mítoszokba és ókori görög történetekbe botlik az ember. Nem is gondoltam volna, hogy a fél görög mitológia Szicíliában játszódik. Homéroszt például Taormina ihlette az Odüsszeia megírására. A szirakúzai színházban született a görög komédia, és itt mutatták be először Aiszkhülosz utolsó tragédiáit. A messinai szoros – ahol Szicília és Olaszország csaknem összeér – pedig nem más, mint az Odüsszeiából jól ismert Scylla és Charybdis. A Szicíliától északra fekvő sziget-együttes Aeolusról kapta a nevét, aki annak idején a szelekkel teli zsákot adta Odüsszeusznak. Cataniától 10 km-re pedig van egy Aci Castello és egy Aci Trezza nevű hely, ahol óriási lávakövek merednek ki a tengerből. Állítólag ezek azok, a kövek, amelyeket a megvakított küklopsz az Etnáról letépve dühében a menekülő Odüsszeusz után hajigált. Őrület…
Szóval azon a verőfényes szombat délelőttön útikönyvvel felszerelkezve elindultam Ennába. Nagyon szép volt az odavezető út – mintha Skóciában lettem volna: dimbes-dombos táj, minden harsogó zöld volt, itt-ott birkanyájak legelésztek. Az egyik legzseniálisabb dolog Szicíliában, hogy bármerre indulsz, mindig teljesen új táj fogad. Ennába érve viszont nem más fogadott, mint hóvihar, kb. 2 fok és a mosonszentmiklósi legvadabb szelet is felülmúló szélvihar. 3 perccel azután, hogy leszálltam a buszról már jéggé fagytam, de reménykedve, hogy később talán egy kicsit jobb lesz, és a kifizetett buszjegyre gondolva, nekivágtam a városnak. Hősiesen megcsodáltam az összes megcsodálandó épületet és templomot, de mire elértem a várat, már teljesen reménytelennek láttam a küzdelmemet az elemekkel. Alig tudtam fényképezni, mert az ujjaim lilák voltak a hidegtől, a várban egy lélek sem volt rajtam kívül, az összes gyerekkori és nem gyerekkori félelmem előtört. A vártorony aljában álldogálva percekig gondolkoztam, hogy megmásszam-e a sötét csigalépcsőt vagy ne. Bámultam a nyitott a vasajtót, és elképzeltem, hogy mire lejövök, zárva lesz, és ott fogok éhen és szomjan halni az elhagyatott, hideg, sötét toronyban. Aztán nagy nehezen nekivágtam a lépcsőknek, és felérve felejthetetlen látvány fogadott. Addigra a nap is kisütött valamennyire, gyönyörű volt az állandóan változó fény, és mérföldekre, mérföldekre elláttam. Néha még az Etna havas csúcsa is felsejlett a háttérben. Olyan volt, mintha belátnám egész Szicíliát. A busz indulásáig hátralévő időt egy kis bárban töltöttem, és próbáltam egy kicsit felmelegedni, de a vadul süvítő szél állandóan feltépte az ajtót elrepítve az asztalon lévő szalvétákat, újságokat és jéggé fagyasztva mindenkit. A pincér nagyon kedves volt, de valamilyen rejtélyes oknál fogva franciául próbált beszélni hozzám, azon a nyelven, amelyet igazából egyikünk sem beszél, és az addig neki eldadogott olasz mondataimból látnia kellett volna, hogy az én olaszom messze összeszedettebb, mint az ő franciája. A reménytelenség és az elhagyatottság érzése akkor érte el bennem a tetőfokát, mikor a tomboló hóviharban az elhagyatott buszpályaudvaron üldögélve arról vizionáltam, hogy az ítéletidő miatt megszüntették a buszközlekedést Enna és Catania között, és ott fogok bolyongani a sötétben Enna utcáin szállásért könyörögve. Végül a menetrend szerinti indulás után 10 perccel bezötyögött egy busz és hazavitt.
Hazaérve a nappalimban egy rakás részegen ordítozó angol, skót, ír és wales-i fogadott, akik épp a rögbi bajnokság döntőjét nézték a tévében. Boldogan befészkeltem magam közéjük az akolmelegbe, az alkoholgőzbe, és szinte a paradicsomban éreztem magam.

Az iskoláról (és egy kicsit a közlekedésről :)

Március elején egy hónap – nevezzük nevén – semmittevés után megkezdtem a tanítást az iskolában. Februárban két hétig csak hospitáltam a különböző osztályokban, bementem bemutatkozni, hagyni, hogy mindenfélét kérdezzenek tőlem. A végén már borzasztóan untam az állandó „Do you like pizza?”, „Which is your favourite football team?” kérdéseket. Viszont a lelkesedésük és a kíváncsiságuk nagyon szeretnivaló. Jelenleg Fraserrel együtt mi vagyunk a legnagyobb motiváló erő, hogy egyáltalán elgondolkodjanak egy angol szón vagy mondaton. Egyébként pedig fogalmam sincs, hogy általában mit csinálnak az angol órán, mert vannak akik 6-8 év angoltanulás után a „How are you today?” kérdésre azt válaszolják, hogy „My name is Alessandro.” Viszont vannak, akikkel egész kellemesen el lehet beszélgetni. Mindez néha egy osztályon belül is előfordul. Ezekben az osztályokban általában lehetetlenség tanítani – részben a 30-as osztálylétszám miatt is.
Az angoltanárok módszere sőt még az angoltudásuk is nagyon változó. Itt Olaszországban ha valaki angol szakot végez az egyetemen, összesen 4 tárgyból kell angolul vizsgázni, a többi óra és vizsga olaszul van. A szakdolgozatuknak pedig csak a bevezetőjét kell angolul megírni. Csak egy példa. A születésnapomon elvileg nem kellett volna bemennem a suliba, de az egyik tanár megkért, hogy menjek be az egyik órára, mert a diákok még nem találkoztak velem, viszont hallottak rólam, és nagyon szeretnének megismerni. Reggel 9-kor, félholtan, 3 és fél óra alvás után – mivel már előző éjszaka éjfélkor elkezdtünk ünnepelni – meg is jelentem a tanár irodájában, mire ő meglepetten megkérdezte, miért jöttem. Erre félig sírva feleltem, hogy hiszen tegnap megbeszéltük. Erre ő: „Ó biztos 'Tuesday'-t mondtam 'Thursday' helyett. Összekevertem a napokat. Ne haragudj.” Hazaérve szegény Fraser fejére zúdítottam az angol nyelvvel kapcsolatos átkaimat.
Az iskolának 5 épülete van, én kettőben tanítok felváltva. Az egyik az a suli, amelyik a hegy tetején van, a másik pedig a tengerparton. A tengerparti utat nagyon szeretem, csak pár apró emelkedő, viszont egy kicsit veszélyes, mert hajlamos vagyok elbambulni a tenger a látványától, és megfeledkezni a körülöttem száguldozó őrültekről. És már a hegymenetet is egész jól bírom. Másfél hónap edzés után 5 percet javítottam a csúcsidőmön.
Egyébként a káosz ellenére sokkal jobban szeretek biciklizni Cataniában, mint Pesten. Annyira nincsenek itt hozzászokva az emberek a biciklisekhez, hogy szinte tisztelnek. A pesti forgalomban mindig azt érzem, hogy senki vagyok a bicajommal, itt viszont számítok. Néha át kell vergődnöm bonyolult, többsávos körforgalmakon, és általában fogalmam sincs, melyik sávban kellene lennem, úgyhogy csak kacsázok ide-oda. Az autósok mindig kivétel nélkül lelassítanak vagy megállnak, és türelmesen megvárják, amíg valahogy kijutok. A városban elvétve van egy-két közlekedési lámpa, és általában azok sem működnek. Viszont Fraser mesélte, hogy bizonyított tény, ha egy városban kikapcsolják a közlekedési lámpákat, mindenki sokkal jobban odafigyel arra, mit csinál és mi zajlik körülötte. Itt pedig tényleg mindig, minden pillanatban ott kell lenni, mert az összes elképzelhető irányból, akár még az égből is jöhetnek autók és robogók. Semmilyen hivatalos kressz-szabály nem létezik, az íratlan szabályokat viszont pár nap alatt el lehet sajátítani. Ha át akarsz menni egy kereszteződésen, nem kell lassítani, elég, ha dudálsz és áthajtasz. Mellesleg dudálni mindig és mindenért lehet. Parkolni mindenhol szabad, rövid időre akár még az út kellős közepén is. Ha a gyalogosok átértek a zebrán, azonnal el lehet indulni, nem kell megvárni, amíg zöldre vált a lámpa. Robogóval nyugodtan áthajthatsz a piroson is. A körforgalmat mindenki a saját elképzelései szerint használja stb. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de működik. Fraserrel hiszünk a rendszerben.
A tanítást nagyon élvezem. A gyerekeket egyáltalán nem érdekli az angol, viszont bűbájosak. Néha legszívesebben videóra venném, és megmutatnám otthon, hogy tessék, ilyen egy olasz iskola. Volt, hogy bementem egy osztályba tanítani, és mintha a falnak beszéltem volna. Mindenki a következő órára másolta a puskáját. Viszont nagyon kedvesek voltak velem. Megkínáltak keksszel, az egyik fiú elfelezte velem a tízóraiját. Volt, hogy próbálkoztam a csoportmunkával, de kb. 10 perc után egész csoportok tűntek el az osztályteremből. Néha a diákok egy része a sarokban beszélget, és aki tanulni szeretne, egyszerűen odaül a közelembe. Sokszor megtörténik az is, hogy bemegyek egy osztályba, és nincsenek ott a diákok, mert épp gyűlésen vannak vagy focibajnokságon vagy a konyhán kell besegíteniük. Ha jó idő van azért nem jönnek iskolába, ha pedig rossz, akkor azért. Fraser mesélte, hogy januárban egyik reggel korán be kellett mennie a suliba, és már épp a bejárati ajtót zárta, mikor felhívta a vezetőtanárunk, hogy nem kell bemennie, ha nem akar, mert elég rossz az idő. Pedig csak olyan volt, mint egy átlagos nap Skóciában.