2. Noto, Ragusa, Marzamemi

Valahogy itt is mindig kicsit unalmasak a vasárnapok. Ez alól csak néhány kivétel volt, például az, amikor páran felkerekedtünk, és elmentünk Notoba. A Szicília délkeleti csücskében fekvő városok, mint Noto, Ragusa, Modica a 17. században mind áldozatul estek egy óriási, pusztító földrengésnek, de aztán pár évvel később, ugyanúgy, ahogy Catania régi városkapujának tetején lévő főnixmadár, poraikból és romjaikból ragyogó barokk városokként éledtek újjá. Ennek talán a legszebb példája Noto, ahol a helyi arisztokrácia Szicília legszebb és stílusában legegységesebb barokk városát álmodta meg.
Mi szieszta idején értünk a városban, és halálos csönd fogadott – olyan volt, mintha egy szellemvárosban sétálgatnánk. Egy lélek sem volt az utcákon rajtunk kívül, és szinte csak suttogva mertünk beszélgetni, nehogy felébresszük a szellemeket. Ragyogóan sütött a nap, és Catania szürke házfalai után szinte megvakultunk Noto fehéren ragyogó kövei között. Céltalanul bolyongtunk a városban, annyit tudtunk, hogy a főteret kell megtalálnunk. Bár szép volt Noto többi része is, a szimmetrikus utcákkal, a sosem egyforma barokk erkélyekkel, valahogy mégis elkezdtünk kételkedni a város olyannyira hangoztatott szépségében és egyediségében. Aztán lesétáltunk egy lépcsősoron, és a vakító fényben hirtelen elénk tárult az egyik legszebb tér, amit valaha láttunk. Rögtön tudtuk, hogy ez az, amit keresünk. Óriási volt, a közepén furcsa alakúra lenyírt fákkal, és körben ragyogóan, vakítóan fehér – nem tudom, hogy lehetne még fokozni – barokk épületekkel. Szájtátva álldogáltunk a térre levezető lépcső korlátjánál, és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán lesétáltunk felderíteni a teret.
Viszont utána még mindig rengeteg időnk maradt, így kitaláltuk, hogy elmegyünk Ragusába, ami pár kilométerre van Nototól, és kb. ugyanaz a történet. Viszont a város teljesen más. Egy hegy tetejére építették, és messziről, úgy néz ki, mintha egy tündérmese illusztrációja lenne egymás hegyére-hátára dobált apró házakkal. Ebben a városban valóban céltalanul sétáltunk, míg végül alkonyatkor felértünk a hegy tetejére, és egy vonalba kerültünk a katedrális kupolájával. Itt a látvány rabjaiként fél óráig üldögéltünk egy kőfal tetején, hallgattuk a halálos csöndben a katedrálisból kiszűrődő éneket, néztük a távoli hegyek mögött lebukó napot, majd útnak indultunk a nap utolsó úti célja, Marzamemi felé.
Marzamemiről soha életünkben nem hallottunk, de amikor az olasz barátaink megtudták, hova készülünk aznap, egyöntetűen kijelentették, hogy ha arra járunk, Marzamemit egyszerűen vétek kihagyni, mert gyönyörű kisváros, és nagyszerűen meg lehet vacsorázni a főtér közelében lévő apró éttermekben. Teljesen besötétedett, mire odaértünk, igazából azt sem tudtuk, hogy Marzamemiben vagyunk-e, és 10 percig vitáztunk arról, hogy égő-e megkérdezni:”Elnézést, ez most Marzamemi?” Végül győzött a kétségbeesés, és megkérdeztünk két járókelőt, akik készségesen tudósítottak minket arról, hogy igen, ez a (valójában borzasztóan unalmasnak tűnő poros kisváros) valóban Marzamemi, és kb. fél órában elmagyarázták, hogy lehet megtalálni a főteret. Mi tanácstalanul összenéztünk, mert a magyarázat alapján a főtér úgy tűnt, mintha kilométerekre lenne attól a helytől, ahol ácsorogtunk. Valójában kb. 200 méterre volt, de akkor még tanultuk meg, hogy ha egy szicíliaitól megkérdezed az utat valamerre, egy egész kisregényre számíthatsz magyarázatként. Perceken belül ott voltunk a főtéren, és meglepetten néztünk körbe, majd magunk közt elkezdtük átkozni az összes olaszt, aki ideküldött minket. Nehéz leírni milyen is volt pontosan az a hely – kétségkívül az egyik legkülönösebb, ahol eddig életemben megfordultam. Nagy volt, nyitott, és abnormálisan apró házak vették körbe, amelyek úgy néztek ki, mint a 100 éve elhagyott istállók. A templom kb. ötször akkora volt, mint én. Egyetlen olyan éttermet sem találtunk, ahol sósmogyorón kívül bármit lehetett volna enni. Végül a város szélén egy apró vendéglőben ettünk valami szendvicset, ahol igazi érfelvágós emo-zene szólt. Otthon persze egy hétig ezzel ugrattuk egymást és Peppét, Marzamemi fő szószólóját: „Peppe, elmondanád még egyszer miért is kellett nekünk Marzamemibe menni?” Fraser pedig másnap az iskolában mesélt egy kicsit a diákoknak a Notoba és Ragusába tett kirándulásunkról, Marzamemit azonban egy szóval sem említette, mire a diákok: „Ha arra jártatok, hogy hagyhattátok ki Marzamemit?”

Kirándulások - 1. Enna

A suli mellett rengeteg szabadidőm van, így szinte már egész Szicíliát bejártam – csak az északnyugati csücsök hiányzik.
Március közepén egy szombati napon elmentem Ennába. Enna az egyik legrégebbi város Szicíliában, a sziget közepén fekszik egy hegy tetején, tele középkori házakkal, a város szélén pedig van egy elég jó állapotban lévő középkori vár. Ennától 9 km-re fekszik az a tó, amelynek a partjáról a mítosz szerint Hadész, az alvilág ura elragadta Demeternek, a termékenység istennőjének a lányát, Proserpinát. Egyébként itt Szicíliában lépten-nyomon görög mítoszokba és ókori görög történetekbe botlik az ember. Nem is gondoltam volna, hogy a fél görög mitológia Szicíliában játszódik. Homéroszt például Taormina ihlette az Odüsszeia megírására. A szirakúzai színházban született a görög komédia, és itt mutatták be először Aiszkhülosz utolsó tragédiáit. A messinai szoros – ahol Szicília és Olaszország csaknem összeér – pedig nem más, mint az Odüsszeiából jól ismert Scylla és Charybdis. A Szicíliától északra fekvő sziget-együttes Aeolusról kapta a nevét, aki annak idején a szelekkel teli zsákot adta Odüsszeusznak. Cataniától 10 km-re pedig van egy Aci Castello és egy Aci Trezza nevű hely, ahol óriási lávakövek merednek ki a tengerből. Állítólag ezek azok, a kövek, amelyeket a megvakított küklopsz az Etnáról letépve dühében a menekülő Odüsszeusz után hajigált. Őrület…
Szóval azon a verőfényes szombat délelőttön útikönyvvel felszerelkezve elindultam Ennába. Nagyon szép volt az odavezető út – mintha Skóciában lettem volna: dimbes-dombos táj, minden harsogó zöld volt, itt-ott birkanyájak legelésztek. Az egyik legzseniálisabb dolog Szicíliában, hogy bármerre indulsz, mindig teljesen új táj fogad. Ennába érve viszont nem más fogadott, mint hóvihar, kb. 2 fok és a mosonszentmiklósi legvadabb szelet is felülmúló szélvihar. 3 perccel azután, hogy leszálltam a buszról már jéggé fagytam, de reménykedve, hogy később talán egy kicsit jobb lesz, és a kifizetett buszjegyre gondolva, nekivágtam a városnak. Hősiesen megcsodáltam az összes megcsodálandó épületet és templomot, de mire elértem a várat, már teljesen reménytelennek láttam a küzdelmemet az elemekkel. Alig tudtam fényképezni, mert az ujjaim lilák voltak a hidegtől, a várban egy lélek sem volt rajtam kívül, az összes gyerekkori és nem gyerekkori félelmem előtört. A vártorony aljában álldogálva percekig gondolkoztam, hogy megmásszam-e a sötét csigalépcsőt vagy ne. Bámultam a nyitott a vasajtót, és elképzeltem, hogy mire lejövök, zárva lesz, és ott fogok éhen és szomjan halni az elhagyatott, hideg, sötét toronyban. Aztán nagy nehezen nekivágtam a lépcsőknek, és felérve felejthetetlen látvány fogadott. Addigra a nap is kisütött valamennyire, gyönyörű volt az állandóan változó fény, és mérföldekre, mérföldekre elláttam. Néha még az Etna havas csúcsa is felsejlett a háttérben. Olyan volt, mintha belátnám egész Szicíliát. A busz indulásáig hátralévő időt egy kis bárban töltöttem, és próbáltam egy kicsit felmelegedni, de a vadul süvítő szél állandóan feltépte az ajtót elrepítve az asztalon lévő szalvétákat, újságokat és jéggé fagyasztva mindenkit. A pincér nagyon kedves volt, de valamilyen rejtélyes oknál fogva franciául próbált beszélni hozzám, azon a nyelven, amelyet igazából egyikünk sem beszél, és az addig neki eldadogott olasz mondataimból látnia kellett volna, hogy az én olaszom messze összeszedettebb, mint az ő franciája. A reménytelenség és az elhagyatottság érzése akkor érte el bennem a tetőfokát, mikor a tomboló hóviharban az elhagyatott buszpályaudvaron üldögélve arról vizionáltam, hogy az ítéletidő miatt megszüntették a buszközlekedést Enna és Catania között, és ott fogok bolyongani a sötétben Enna utcáin szállásért könyörögve. Végül a menetrend szerinti indulás után 10 perccel bezötyögött egy busz és hazavitt.
Hazaérve a nappalimban egy rakás részegen ordítozó angol, skót, ír és wales-i fogadott, akik épp a rögbi bajnokság döntőjét nézték a tévében. Boldogan befészkeltem magam közéjük az akolmelegbe, az alkoholgőzbe, és szinte a paradicsomban éreztem magam.

Az iskoláról (és egy kicsit a közlekedésről :)

Március elején egy hónap – nevezzük nevén – semmittevés után megkezdtem a tanítást az iskolában. Februárban két hétig csak hospitáltam a különböző osztályokban, bementem bemutatkozni, hagyni, hogy mindenfélét kérdezzenek tőlem. A végén már borzasztóan untam az állandó „Do you like pizza?”, „Which is your favourite football team?” kérdéseket. Viszont a lelkesedésük és a kíváncsiságuk nagyon szeretnivaló. Jelenleg Fraserrel együtt mi vagyunk a legnagyobb motiváló erő, hogy egyáltalán elgondolkodjanak egy angol szón vagy mondaton. Egyébként pedig fogalmam sincs, hogy általában mit csinálnak az angol órán, mert vannak akik 6-8 év angoltanulás után a „How are you today?” kérdésre azt válaszolják, hogy „My name is Alessandro.” Viszont vannak, akikkel egész kellemesen el lehet beszélgetni. Mindez néha egy osztályon belül is előfordul. Ezekben az osztályokban általában lehetetlenség tanítani – részben a 30-as osztálylétszám miatt is.
Az angoltanárok módszere sőt még az angoltudásuk is nagyon változó. Itt Olaszországban ha valaki angol szakot végez az egyetemen, összesen 4 tárgyból kell angolul vizsgázni, a többi óra és vizsga olaszul van. A szakdolgozatuknak pedig csak a bevezetőjét kell angolul megírni. Csak egy példa. A születésnapomon elvileg nem kellett volna bemennem a suliba, de az egyik tanár megkért, hogy menjek be az egyik órára, mert a diákok még nem találkoztak velem, viszont hallottak rólam, és nagyon szeretnének megismerni. Reggel 9-kor, félholtan, 3 és fél óra alvás után – mivel már előző éjszaka éjfélkor elkezdtünk ünnepelni – meg is jelentem a tanár irodájában, mire ő meglepetten megkérdezte, miért jöttem. Erre félig sírva feleltem, hogy hiszen tegnap megbeszéltük. Erre ő: „Ó biztos 'Tuesday'-t mondtam 'Thursday' helyett. Összekevertem a napokat. Ne haragudj.” Hazaérve szegény Fraser fejére zúdítottam az angol nyelvvel kapcsolatos átkaimat.
Az iskolának 5 épülete van, én kettőben tanítok felváltva. Az egyik az a suli, amelyik a hegy tetején van, a másik pedig a tengerparton. A tengerparti utat nagyon szeretem, csak pár apró emelkedő, viszont egy kicsit veszélyes, mert hajlamos vagyok elbambulni a tenger a látványától, és megfeledkezni a körülöttem száguldozó őrültekről. És már a hegymenetet is egész jól bírom. Másfél hónap edzés után 5 percet javítottam a csúcsidőmön.
Egyébként a káosz ellenére sokkal jobban szeretek biciklizni Cataniában, mint Pesten. Annyira nincsenek itt hozzászokva az emberek a biciklisekhez, hogy szinte tisztelnek. A pesti forgalomban mindig azt érzem, hogy senki vagyok a bicajommal, itt viszont számítok. Néha át kell vergődnöm bonyolult, többsávos körforgalmakon, és általában fogalmam sincs, melyik sávban kellene lennem, úgyhogy csak kacsázok ide-oda. Az autósok mindig kivétel nélkül lelassítanak vagy megállnak, és türelmesen megvárják, amíg valahogy kijutok. A városban elvétve van egy-két közlekedési lámpa, és általában azok sem működnek. Viszont Fraser mesélte, hogy bizonyított tény, ha egy városban kikapcsolják a közlekedési lámpákat, mindenki sokkal jobban odafigyel arra, mit csinál és mi zajlik körülötte. Itt pedig tényleg mindig, minden pillanatban ott kell lenni, mert az összes elképzelhető irányból, akár még az égből is jöhetnek autók és robogók. Semmilyen hivatalos kressz-szabály nem létezik, az íratlan szabályokat viszont pár nap alatt el lehet sajátítani. Ha át akarsz menni egy kereszteződésen, nem kell lassítani, elég, ha dudálsz és áthajtasz. Mellesleg dudálni mindig és mindenért lehet. Parkolni mindenhol szabad, rövid időre akár még az út kellős közepén is. Ha a gyalogosok átértek a zebrán, azonnal el lehet indulni, nem kell megvárni, amíg zöldre vált a lámpa. Robogóval nyugodtan áthajthatsz a piroson is. A körforgalmat mindenki a saját elképzelései szerint használja stb. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de működik. Fraserrel hiszünk a rendszerben.
A tanítást nagyon élvezem. A gyerekeket egyáltalán nem érdekli az angol, viszont bűbájosak. Néha legszívesebben videóra venném, és megmutatnám otthon, hogy tessék, ilyen egy olasz iskola. Volt, hogy bementem egy osztályba tanítani, és mintha a falnak beszéltem volna. Mindenki a következő órára másolta a puskáját. Viszont nagyon kedvesek voltak velem. Megkínáltak keksszel, az egyik fiú elfelezte velem a tízóraiját. Volt, hogy próbálkoztam a csoportmunkával, de kb. 10 perc után egész csoportok tűntek el az osztályteremből. Néha a diákok egy része a sarokban beszélget, és aki tanulni szeretne, egyszerűen odaül a közelembe. Sokszor megtörténik az is, hogy bemegyek egy osztályba, és nincsenek ott a diákok, mert épp gyűlésen vannak vagy focibajnokságon vagy a konyhán kell besegíteniük. Ha jó idő van azért nem jönnek iskolába, ha pedig rossz, akkor azért. Fraser mesélte, hogy januárban egyik reggel korán be kellett mennie a suliba, és már épp a bejárati ajtót zárta, mikor felhívta a vezetőtanárunk, hogy nem kell bemennie, ha nem akar, mert elég rossz az idő. Pedig csak olyan volt, mint egy átlagos nap Skóciában.

Farsang

Múlt héten vettem egy nagyon régi, de nagyon szép bicajt (eddig a házinéni rózsaszín mountain bike-ját használtam). Először a piaccal próbálkoztam, de ott soha nem találtam – pedig vasárnap állítólag mindig árulnak – majd vettem egy ’Il Mercatino’-t, egy újságot tele hirdetésekkel, és abból kinéztem egy női biciklit. Fraser felhívta nekem a számot, és két hete vasárnap elmentünk a tulajhoz. El kellett buszoznunk San Gregorióba, ez egy település nem messze Cataniától, valahol fenn a hegyen, tele gyönyörű villákkal. Fraser mondta, hogy itt laknak a gazdagabbak, olyan lehet, mint a nálunk a Rózsadomb. A pasi, aki árulta a biciklit, másfél órán keresztül beszélt. Egy szót sem értettem az egészből, és azt hittem soha nem jutunk haza. Kint ácsorogtunk az udvaron, a kilátás gyönyörű volt, a szél viszont borzasztó hideg. Hazafelé Fraser elmesélte, hogy a fickó teljesen őrült, és szerencsém volt, hogy nem értettem semmit. Arról beszélt, hogy Amerikának nemsokára vége, és Kína fogja átvenni az uralmat a világ fölött, mostanában már úgyis mindent Kínában gyártanak, meg hogy Shakespeare Szicíliában született... stb. A bicaj javításra szorult, busszal nem lehetett lehozni a hegyről, de múlt szombaton a pasi befuvarozta nekünk a városba. Felhasználva az alkalmat 5 percet még gyorsan szónokolt arról szegény Frasernek, hogy nemsokára egyáltalán nem lesznek autók, repülőgépek, vonatok, hanem csak bicajjal fognak közlekedni az emberek, meg valami mással, de ennél a pontnál már Fraser sem figyelt oda.
Fraserrel egész szombat délután és vasárnap délelőtt biciklit szereltünk. A végére nagyon szép lett. Kicsit rozoga, de nagyon kényelmes, és nagyszerűen lehet vele közlekedni. Vasárnap délután nagy boldogan nekivágtunk az Acirealéba vezető útnak (ez egy 13 km-re fekvő városka), hogy megnézzük a karnevált, ám kb. 10 perc bicajozás után kilyukadt az első kerekem. Szerencsére épp a vasútállomás előtt voltunk, így Fraser továbbment, én pedig vérző szívvel lekötöttem szegénykét az állomás előtt, és mentem vonattal. Az állomáson találkoztam a lengyel erasmusosokkal, akiket egy előző heti blues koncerten ismertem meg, és még csatlakozott hozzánk pár német, egy belga és egy holland diák, akik előző nap érkeztek Cataniába – nagyszerű kis társaság.
A karnevál a már megszokott olasz őrület volt. A főteret és az összes főtérbe torkolló utcát ellepték a maszkot viselő, konfettit dobáló, party sprayvel egymásnak támadó, óriási gumikalapáccsal a gyanútlan járókelőket fejbe vágó gyerekek, felnőttek és nyugdíjasok. Egy ideig álldogáltunk a főtéren a forgatag közepén, de miután több közelharcból fegyverek hiányában vesztesen kerültünk ki, elindultunk muníciót vásárolni, és több kilónyi konfettivel és party sprayvel a zsebünkben tértünk vissza. Időközben megérkezett Fraser, aki tetőtől talpig befújt azzal a nyúlós ragadvánnyal, de aztán a holland lánnyal bosszút álltunk rajta. A többiek körül kergetőztünk, mint a megkergült óvodások. Mindez hasonló szellemben folytatódott, amíg meg nem érkeztek – a karnevál főattrakciójaként – az óriási kocsik, rajta virágból készült figurákkal. Nagyon bizarrul és giccsesen néztek ki. Egyenként bevonultak a főtér közepére, és egy kommentátor elmondta, mit jelképeznek az alakok. Fura módon nagyon is komoly témákat pendítettek meg. Volt egy kocsi, amely a lassú olasz bürokráciát jelképezte, volt, amelyik a globális felmelegedésről szólt (és a kocsi közepén található óriási jegesmedve dühös arca az emberek nemtörődömségét volt hivatott reprezentálni...). A személyes kedvencemen Berlusconit lehetett látni egy ókori római fogatban, melyet 3 szamár húzott, mögötte a Pantheon homlokzata s. p. q. r. felirattal, a homlokzat mögött pedig egy mozgó állvány, amely néha rárakott egy koronát a fejére, néha pedig levette róla. Mindez virágból kirakva, égősorral feldíszítve, egy kisgyerekkorba visszafejlődött tömeg közepén.
A virággal feldíszített kocsik után még nagyobbak jöttek, amelyen papírmasé figurák voltak: indiánok, államfők, óriási, ijesztő csecsemők. A kocsik szinte az egész főteret elfoglalták, alig tudtak haladni az órási tömegben, az emberek egyre jobban összepréselődtek. Egy idő után elegünk lett a nyomorgásból és a káoszból, és elindultunk hazafelé. Az állomáson másfél órát kellett várni a legközelebbi vonatra, így a büfében ácsorogva néztük a karnevált a tévében, ahogy egyre nagyobb a tömeg, és a feldíszített kocsik végeláthatatlan sorban kígyóznak a főtéren és az utcákon.

Az iskola

Az iskola, ahol tanítani fogok, egy vendéglátóipari szakközépiskola, ahol szakácsokat, pincéreket és recepciósokat képeznek. Az első két évben általános oktatás folyik, aztán a harmadikban szakosodnak. 5 épülete van a város különböző pontjain, és kb. 1500 diákja. Ezen a héten kezdtem csak el a hospitálást abban az épületben, ahol a vezetőtanárom, Loredana tanít. A suli fenn van egy hegyen, nagyon szép a kilátás az Etnára és a tengerre, viszont nekem kicsit küzdelmes eljutni odáig a belvárosból. Bicajjal járok, mert nincs kedvem az olasz buszokra várni, így az odaút 35 perc hegymenet - a felénél meg szoktam állni levegőért kapkodni, mert képtelenség egyben letekerni - a visszaút viszont 10 percig tart, és csak a féket kell használnom. 8:15kor kezdődik az első óra, de általában még 8:25kor is mindenki - a tanárokat is beleértve - a folyosón ácsorog. 50 perces egy óra, és az órák közt nincs szünet, csak annyi, amíg a tanárok átérnek az egyik teremből a másikba, a 4. óra után viszont van 20 perc.Eddig egész kedves osztályokkal találkoztam, bár az angoltudásuk valahol a semmi és az elementary között mozog. Viszont kedden bevittek abba az osztályba, amit a tanárok csak állatkertként emlegetnek. 30 diák, a többségük fiú, 17-18 évesek, angolul azt a kérdést tudják önállóan feltenni, hogy ’what’s your name?’, egész órán kiabálnak és fel-alá mászkálnak a teremben, amikor ’csend’ van, akkor is óriási a hangzavar, ráadásul maga a terem a földszinten van, így néha az udvaron ácsorgók kinyitják kívülről az ablakot és beordítanak valamit. Elképzelésem sincs, hogy mit fogok velük kezdeni.
De néha nemcsak a diákok ennyire idióták. A minap, mikor indultam hazafelé, nem tudtam kimenni a kapun, mert zárva volt (elektromos kapu van, amit valahonnan bentről vezérelnek), és óriási dugó alakult ki, 5-6 autó és legalább 20 robogó egymás hegyén-hátán. 5 percig ott ácsorogtunk, és a robogósok már azzal szórakoztatták magukat, hogy dudahangversenyt rendeztek, mindenféle ritmust kipróbáltak. Néhányan pedig elkezdtek hintáztatni egy ott várakozó autót - amiben 3an ültek - mintha az oldalára akarnák fektetni. Megkérdeztem az egyik mellettem álló diákot, hogy mi történik most, miért nem nyitják ki a kaput. Erre elmagyarázta, hogy aki a kaput kezeli, éppen ebédel, és majd kinyitja, ha befejezte az evést.
A suliban nincs menza, viszont a szakácstanoncok minden nap főznek valamit, amit az ottmaradt tanárok megesznek. Nekem is megengedték, hogy ott ebédeljek, és első nap iszonyú zavarban voltam, ugyanis a diákokon kívül csak ketten voltunk az étteremben a pincéreket betanító, Francesco nevű, nagyon kedves tanárral, és a pincérek rajtam gyakoroltak az ő instrukcióit követve. Úgy éreztem magam, mint az angol királynő, illetve majdnem, mert amikor az egyik diák bele akarta teríteni a szalvétámat az ölembe, ijedtemben kikaptam a kezéből, és magam terítettem bele. De mára már beleszoktam. Az asztal mindig mesésen meg van terítve, állandóan van legalább 3-4 villa és kés a tányérom mellett – szerencsére a filmekből megtanultam, hogy mindig kívülről kell kezdeni és befelé haladni, két pohár, az egyik a víznek, a másik a bornak, és ha valamelyik kiürül, abban a pillanatban ugrik valaki, hogy teletöltse. Az ebéd általában 4 fogásos, és a végére rendszerint folyik rólam a víz. Az ételt az orrom előtt szeletelik fel, és mindig nekem tálalnak először. Az első két nap ugyanazt ettem, mert két különböző osztály ugyanazt az ételt tanulta meg elkészíteni, de egyáltalán nem bántam. Az első fogás sült csirke volt sült krumplival, aztán currys csirke rizzsel, majd gombás-pisztáciás csirke s végül desszertnek sajttál, 6-7 féle sajttal, keksszel, salátával és mézzel. Pénteken pedig már társaságom is volt, Giovanni, a kicsi tanár és egy Madame Valastro nevű, angolul alig beszélő viszont szintén nagyon szórakoztató franciatanár. A menü pedig minden eddigit felülmúlt: sárgarépába és kígyóuborkába göngyölt kardhal, lazac és sajt valami öntettel, lazackrémmel töltött palacsinta zöldbabbal, Wellington bélszín (bárányhús szalonnával és a kacsa valamelyik nagyon finom részével – Giovanni csak olaszul tudta elmondani, hogy mi az – kenyértésztában megsütve), desszertnek pedig csokis süti pisztácia krémmel és lekvárral. Ráadásul az egyik diák épp egy koktélversenyre készült, és amit kevert, azt mindig velem kóstoltatták meg, hogy mondjam el a véleményemet. A végére már kicsit forgott velem a világ.
Az idő a megérkezésen első két napján nagyon szép volt, pólóban üldögéltem az erkélyemen, de aztán borús lett, szeles és hideg. Azóta az a konstans élményem, hogy fázom, ugyanis a lakásunkban nincs bevezetve a fűtés. Fázom reggel, fázom este, fázom itthon, fázom az iskolában. Életemben nem fáztam még ennyit. De ugyanígy van ezzel mindenki. A minap beszélgettem egy cataniai fiúval, aki itt született és nőtt fel, és ő is azt mondta, hogy soha sehol nem fázott még úgy, mint Cataniában. Vicces, hogy ti otthon a hidegben és a hóban jobban érzitek magatokat, mint mi itt Afrikától pár kilométerre. Pedig odakintre csak tavaszi kabát kell (a fő baj persze az, hogy idebentre is :), de valahogy nem akar felmelegedni sem az idő, sem a lakás. Nehéz elképzelni, hogy egy-két hónap és 30-40 fok lesz. Viszont találtunk a lakásban valami tologatható kályhaszerűséget, ami gázzal működik. Fraser pár napja beüzemelte, néha bekapcsoljuk, és odakucorodunk mellé egy kicsit melegedni.

Bor és Palermó

Lassan túl vagyok itt az első két héten, de azt, amiért jöttem, a tanítást még mindig nem kezdtem el. Talán majd jövő héten...
A vezetőtanárom, Loredana részt vesz egy másik coménius projectben is, melynek a címe 'wine and culture'. Itt Cataniában volt az első találkozó, így hétfőn megérkezett két tanár Spanyolországból, kettő Lengyelországból, négy pedig Törökországból. A project lényege, hogy különböző iskolák két év alatt közösen létrehozzanak valamit a saját kultúrájuk bortermelésével, borral kapcsolatos mítoszaival, irodalmával kapcsolatban. Mivel Loredana emiatt egész héten nem tanított, hogy azért én is csináljak valamit, csatlakoztam a projecthez, aminek a keretében újra elmentem Taorminába, voltam Palermóban, részt vettem egy óriási bortermelő üzem megtekintésén, borkóstoláson, és rengeteg kimerítő ebéden és vacsorán.
Hétfő délután voltam először az iskolában, ahol majd tanítani fogok. Iszonyú messze van attól a helytől, ahol lakom, úgyhogy nem tudom, hogy fogok oda naponta bicajjal eljutni. Volt egy megbeszélés, majd egy 4 fogásos ebéd. A suli egyébként egy vendéglátó iskola, ahol szakácsokat, pincéreket és recepciósokat képeznek. A diákok főznek, méghozzá zseniális dolgokat. Bár a desszert aznap egy tipikus catániai édesség volt, szent Agáta melle, egy félköralakú, ricotta sajttal és pisztáciával töltött süti, piros koktélcseresznyével megkoronázva. Tényleg nem nagyon lehet másra asszociálni - ugyanúgy nem fűlt hozzá a fogam, ahogy a lóhúshoz sem...
A megbeszélés és az ebéd alatt egy aprócska, giovanni nevű tanár ült mellettem, aki a pincéreket tanítja be. Felülmúlhatatlan, ahogy angolul beszél, és zseniális történetei vannak. A lengyelek a prezentációjuk alatt körbeadtak egy fotóalbumot a városukról és a környező vidékről. Giovannival együtt nézegettük, és minden egyes alkalommal, mikor meglátott valami erdős tájat, vagy egy folyót szigetekkel, közölte velem, hogy neki elege van a városból, ilyen helyen akar élni, egész nap horgászni, vadászni, azt enni, amit talál. Volt egy fénykép valami gyíkról is, akkor pedig elmesélt egy homályos sztorit arról, hogy ezek a gyíkok a tejszagra mennek, és egyszer egycsecsemő úgy halt meg, hogy egy ilyen gyík lemászott a torkán. A madaras és vaddisznós képeknél pedig vigyorogva mutogatta, hogy ezek milyen finomak a sütőben. Szégyentelenül jól szórakoztam.
Szerdán Palermóba mentünk kirándulni, ahol iszonyú idő volt, szél, eső, jégeső, szinte ki sem tettük a lábunkat a buszból. Kaptunk egy nagyon szórakoztató idegenvezetőt, aki rengeteget mesélt a maffiáról, és rávett, hogy kóstoljak meg egy tipikus palermói különlegességet, zsemlébe töltött sült birkalép sajttal és citromlével. Tudom, hogy nehéz elhinni, de borzasztó finom volt, bár addigra már majdnem sírtam az éhségtől. Megnéztünk egy gyönyörű kápolnát a volt normann palotában, ahol normann, római és bizánci kultúra összeolvad, az összes falat és padlót mozaikok borítják, a mennyezet pedig festett és faragott fa. És még a buszból a Teatro Massimot is láttam, azt a színházat, ahol a Keresztapa 3-nak a végét forgatták.
Csütörtökön egy újabb megbeszélést egy újabb 4 fogásos ebéd követett: tenger gyümölcsei legalább ötféle verzióban, desszertnek pedig pisztáciakrémmel töltött süti vaníliakrémmel leöntve- zseniális volt, de még most is elfog a rosszullét, ha rágondolok. Ismét az az aprócska, vicces, giovanni nevű tanár ült mellettem az ebédnél, és a desszertnél kihoztak neki egy nagy bödön vaníliakrémet. Erre elkezdett nevetni, kiabálni és az öklét rázta a szakács felé, akivel egyébként már pólyás koruk óta a legjobb barátok, aztán elmesélte, hogy egyszer véletlenül megivott egy pohár vaníliakrémet, mert azt hitte, hogy valami likőr, és azóta minden egyes alkalommal, mikor ez a desszert, csak úgy viccből odaraknak elé egy jó nagy tállal, hogy igya meg.
Délután megnéztük a helyi egyetem egyik épületét, ami valaha bencés kolostor volt. Valóságos labirintus, órákig bolyongunk benne. A projekt befejezéseként pedig ismét halálra ettük magunkat hússal és sült zöldséggel egy Camelot nevű étteremben.

Első hétvége

Amit még gyakran láttam az utcán a 3 napos ünnep alatt, azok a maffia elleni röpcédulák voltak. 'Sant' Agata e contro il pizzo. E ti cittadini?' 'Szent Agáta a pizzo ellen van? És ti, polgárok?' A 'pizzo' az a pénz, amit a boltok fizetnek a maffiának.
Péntek hajnalban véget ért Agáta ünnepe, és Catania visszazökkent a régi kerékvágásba, amit én még nem nagyon ismerek. Bár a fűrészport és a viaszt még napokig takarították az utcáról.
Péntek este elmentünk egy mexikói étterembe vacsorázni, hogy megünnepeljük Fraser egyik barátjának Evelinának a születésnapját. Evelina egy Fraserrel egyidős lengyel lány, alacsony, babaarcú, nyelvészetet tanul az itteni egyetemen. Azok közül, akiket már megismertem, ott volt Adriana, egy amerikai lány Floridából, azt hiszem Miamiból, akiről az volt az első benyomásom, hogy állandóan magyaráz valamit valakinek. Ez a benyomásom azóta sem változott túl sokat :) és ott volt még Adriana barátnője, Erica Louisianaból, aki eljött ide látogatóba egy hétre, egyébként pedig Franciaországban tanít angolt. Nagyon későn kezdődött a vacsi, úgyhogy kb. éjfélkor fejeztük be az evést. Utána a többiek elmentek inni valahova, én pedig hazajöttem, mert iszonyú fáradt voltam a sok éjszakázástól, viszont a nehéz mexikói kajától alig tudtam elaludni.
Szombaton Fraserrel és a papájával Agrigendóba akartunk menni valami újabb vallásos őrületre, de miután a buszpályaudvaron senki nem tudta megmondani, mikor mennek oda buszok, fél óra céltalan ácsorgás után úgy döntöttünk, hogy inkább felugrunk az épp Szirakúzába induló buszra. Szirakúza valaha a nyugati világ Mekkája volt óriási kikötővel, háromszor annyi lakossal, mint most, görög templomokkal, színházzal, római amfiteátrummal, járt ott Platón, Pindarosz, Aiszkhülosz, Archimédesz, ma már azonban, azok alapján, amit láttam belőle, egy elég unalmas kisváros. Híd köti össze a mellette lévő szigettel, Ortygiaval, ami viszont egy bűbájos hely, szűk utcákkal, romos tengerparti házakkal, vakítóan fehér terekkel. Az egészet egy óra alatt körbe lehet kerülni. Megnéztük a dómot, ami valaha egy görög templom volt, még ma is állnak az oszlopai, ám időközben jöttek a normannok, feltöltötték az oszlopok közötti rést téglával, és csináltak belőle egy erődítményt, majd a 18. században még hozzácsaptak egy barokk homlokzatot. Viccesen néz ki.
De a látnivalóknál sokkal jobban élveztem a levegőt és a napsütést. Tavaszillat keveredett a tenger illatával, virágoznak a fák, minden harsogó zöld.
Vasárnap Taorminába mentünk, Fraser, a papája, Adriana, Erica és én. Az egész nap egy nagy rohanás volt. Fraser mondta, hogy 11kor ébresszem fel, de még 2 órán keresztül nem bírt kimászni az ágyából, hiába kopogtattam félóránként az ajtaján. Aztán miután felkelt, közölte, hogy 5 percem van, majd elrohantunk felszedni valahol az apját, utána a vasútállomásra, majd Taorminán keresztülvágva a görög színházhoz, mert féltünk, hogy bezár, mire odaérünk. De nem zárt be, és mivel teljesen holt szezon van, az egész a miénk volt. Kevés ennyire szépet láttam eddig életemben - az egészet hegyek és tenger veszi körül, a színpad fölött kilátni Taorminára és a nyílt tengerre. Megbabonázva mászkáltunk színpad és a nézőtér között, csináltunk vagy ezer fényképet, shakespeare-t szavaltunk a színpadon... Fantasztikus akusztikája van. A nézőtér legtávolabbi sarkában is tisztán hallani, ha valaki normális hangerővel beszél a színpadon.
Utána beültünk egy étterembe vacsorázni, és halálra ettük és ittuk magunkat. A pincérek 3 percenként odajöttek az asztalhoz megkérdezni, hogy minden rendben van-e, a vacsi végén meghívtak minket még egy pohár rövidre a már elfogyasztott két kancsó bor és egy kör rövid után, majd kezet rázva elbúcsúztunk mindenkitől, és kimentünk a taxiállomásra, mert már csak 15 percünk volt a vonatunkig, és a vasútállomás kb. 5 kilométerre volt a hegy aljában. A taxiállomáson nem volt egy szál autó sem, a telefon pedig, amivel hívhatsz egy taxit, ki volt tépve a helyéről. Tehetetlenül néztünk egymásra, majd kétségbeesésünkben eldöntöttük, hogy leszaladunk az állomásra. Részegen, 3 kiló kajával a gyomrunkban, nevetve és kiabálva rohantunk le a szerpentinen, ami néha annyira meredek volt, hogy majdnem elkezdtünk lefelé gurulni. A vonatot persze lekéstük viszont jött egy másik kb. egy óra múlva. Rengeteget nevettünk. Allant, Fraser papáját felhívta a barátnője, hogy megkérdezze, milyen napja volt, mire Allan (aki egyébként ötvevalahány éves) nevetve csak annyit tudott mondani: "Ha el tudsz engem képzelni, ahogy részegen rohanok le egy hegyről száguldó autók és vérengző kutyák között..." Azóta is a kínok kínját állom ki, ha lépcsőn lefelé kell mennem, olyan izomlázam van.

Még mindig Sant' Agata

A fesztivál csütörtök éjszaka már az őrület határát súrolta. Időközben megérkezett Fraser papája, Allan látogatóba, akivel csütörtök délután kimentünk megnézni a körmenetet, és végül reggel 8ig a városban sétálgattunk.
Két egymással párhuzamos, nagyon hosszú utcát, a Via Etneát, amely az Etnára néz és a Via Manzonit felszórták fűrészporral, hogy könnyebb legyen rajta gyalogolni és futni. Itt zajlottak az események este 6-tól reggel 8-ig. Húzták körbe Agáta kocsiját, vitték az "élő gyertyá"-kat illetve volt még egy gyertyacipelő verseny is.
Az "élő gyertyák" 8 vagy 9 virágokkal, gyertyákkal, szobrokkal, zászlókkal teletűzdelt tákolmány, ami iszonyú nehéz, 6-8 ember cipeli és egyszerre csak 20-30 métert tudnak haladni vele. Az egészet a rendőrség koordinálja, ők szorítanak helyet a tömegben a gyertyáknak és ők jelzik sípszóval, ha elindulnak. Egyébként a város tele volt rendőrökkel, katonákkal, polgárőrökkel és vöröskeresztesekkel, hogy valamennyire kordában tartsák az őrjöngést, illetve a korábbi években történt halálesetek miatt.
A gyertyacipelő verseny lényege, hogy a saját testsúlyodnak megfelelő égő gyertyaköteget cipelsz körbe-körbe a városban és vigyázol, nehogy elaludjanak a gyertyák.
A fesztivál egyik csúcspontja, mikor Agátával felrohannak arra az ominózus dombra város közepén, ahol annak idején megóvta őket a lávától. Mi reggel hatkor már a dombra néző egyik ház emeleti ablakaiból lógtunk kifelé, és figyeltük mi történik az utcán. Óriási tömeg volt, sokan telefonfülkék tetején üldögéltek, mások a falak tövében aludtak egymás hegyén-hátán, pár tizenéves fiú pedig felmászott a szemközti ház erkélyeire, ahol az egyetem irodái vannak, sikerült kinyitniuk az erkélyajtót, aztán a bejárati ajtót, ahol engedték be a többieket, így csakhamar az összes erkély megtelt fehér ruhás, feketesapkás fiúkkal. Fél óra múlva megjelent a rendőrség, hogy evakuálják az épületet, a srácok pedig az erkélyekről leugrálva, az esőcsatornákon lemászva próbáltak elmenekülni.
Ezután eleredt az eső, és elmaradt a dombra futás, mert túlságosan csúszóssá vált az utca, és tavalyelőtt épp emiatt halt meg egy 18 éves fiú - elcsúszott a vizes köveken, a rohanó tömeg pedig agyontaposta. Az egyik lámpaoszlop be volt borítva virágcsokrokkal ennek emlékére. Mikor kiderült, hogy agátát egyenesen visszaviszik templomba, mi is elvonszoltuk magunkat odáig. Ekkor már reggel 8 óra volt, és holtfáradtak voltunk. A templomba ismét több száz ember zsúfolódott be mire odaértünk, és változatlanul teljes volt az eksztázis - mindenki megállás nélkül énekelt és kiabált. A vöröskeresztesek ott álltak az oszlopoknál teljes készültségben. Mikor a papok beléptek Agátával a templomba a hisztéria a tetőfokára hágott. A körülöttem ácsorgó 20-30 éves fiúk, férfiak zokogni kezdtek, próbálták kántálni, hogy Szent Agáta értünk van, mi pedig érte ('semu tutti devoti tutti') de már hangjuk sem volt.
Soha életemben nem éltem még át ilyet, hogy egy ünnep ennyire összekovácsol egy várost, hogy tényleg mindenki az utcán, mindenki együtt, hogy még egy kívülállót is teljesen magával sodor, fizikailag és érzelmileg egyaránt. Része lettem a közösségnek és a rítusnak - szinte nem is volt más választásom. Kis híja volt, hogy a templomban együtt zokogjak a tömeggel.

Catania

Kedden délután megérkeztem Cataniába 2 másfél órás repülőút és egy 4 órás római várakozás után. A mentortanárom, Loredana a reptéren várt rám egy papírral a kezében, mint a filmeken, és a minijével hazafuvarozott itteni otthonomba. Nagyon kedvesnek tűnik, egy 40 év körüli, szőke nő, de majd csak hétfőtől lesz bővebb alkalmam megismerni.
A jelenlegi otthonom a történelmi belvárosban van egy ház második emeletén, a cím: via pozzo mulino 34. A lakótársam Fraser, egy 20 éves skót fiú, aki szintén abban az iskolában tanít, ahol én, és ugyanaz a vezetőtanárunk.
Rögtön a megérkezésemkor belecsöppentem a cataniai őrület kellős közepébe. Kedd este egy óriási, zenére koreografált tűzijátékkal kezdődött a város védőszentjének, Szent Agátának az ünnepe. Róla annyit tudok, hogy a Krisztus utáni századok valamelyikében született, 15 éves korában férjhez akarták adni, de megtagadta, mert meg akarta őrizni a szüzességét, erre megkínozták, levágták a melleit és megölték. A dómban van a szobra, és egy ereklyetartó, amelyben a csontjait és az egyik mellét őrzik.
Szerda hajnalban 5kor egy 2 és fél órás mise keretében kihozták a szentélyéből. Én nem voltam ott, mert nagyon fáradt voltam az utazástól, és attól, hogy rögtön az első éjszaka voltam 2 buliban, megismertem körülbelül 30 embert, Fraser barátait, erasmusos diákokat, itt dolgozó külföldieket. De Fraser elment, és csinált egy rövid videót a szertartásnak arról a részéről, amikor kihozták Agátát a szentélyéből, és a dómban nyomorgó több ezer ember eksztázisba esett, sírtak, üvöltöztek, mindenki oda akart férkőzni hozzá és megérinteni. Abban a pillanatban léptek ki vele a templom kapuján, mikor felkelt a nap, rendeztek neki egy tűzijátékot, ami nekem az ágyamban fekve félálomban olyan volt, mintha ágyúkkal ostromolnák a várost. Napközben a külvárosi részeken húzták körbe a kerekeken guruló, hatalmas, virágokkal, gyertyákkal díszített kocsit, este pedig a belvárosban. Több száz ember húzza, két 200 méteres kötéllel, nagyon lassan haladnak, 50 méterenként megállnak, folyamatosan énekelnek, és teljes eksztázisban, hörögve üvöltözik, hogy „Cittadini, cittadini, viva Sant’Agata!”
Mindenki az ilyenkor szokásos tradicionális öltözetet viseli, amely egy fekete sapka és egy fehér csuhaszerű köpeny. Állítólag ez volt a hagyományos hálóruha a 17. században, amikor utoljára kitört az Etna, és az emberek éjszaka, hallva a robbanásokat, a hálóköntösükben kirohantak az utcára, elfutottak a templomba, és felvitték Agátát a város közepén lévő domb tetejére, és a láva körbefolyta a várost, nem öntötte el. Ami lerombolta Cataniát, az egy 5 évvel későbbi földrengés volt.
Szerda éjjel a körmenet ideje alatt, kb. 50 tűzijátékot rendeztek, a legnagyobbat hajnali 4kor, amelyet a régi városkapu előtti térről néztünk végig. A 3 évestől a 100 évesig mindenki az utcán volt, beszélgettek, ettek, ittak, vagy egymásnak dőlve aludtak a fűben, várták, hogy Agáta megérkezzen – szinte észrevétlenül átvettem azt a szokásukat, hogy úgy beszélek róla, mintha élne.
A hajnali tűzijátékhoz hasonlót soha életemben nem láttam. 20 percig tartott, mindig kb. 8-10 rakétát lőttek fel egyszerre, a mellkasunkban éreztük a robbanásokat, attól féltem, hogy összedőlnek a házak, amiknek a falai visszhangozták a dörrenéseket, a végére teljesen megsüketültünk, és megvakultunk a fél eget beborító villódzástól, az utolsó pár percben pedig már nem is lehetett látni a fellőtt rakétákat az eget beborító, gomolygó füstfelhőtől. A hazafelé úton pedig mindenki tüsszögött a puskaportól...