Az iskola

Az iskola, ahol tanítani fogok, egy vendéglátóipari szakközépiskola, ahol szakácsokat, pincéreket és recepciósokat képeznek. Az első két évben általános oktatás folyik, aztán a harmadikban szakosodnak. 5 épülete van a város különböző pontjain, és kb. 1500 diákja. Ezen a héten kezdtem csak el a hospitálást abban az épületben, ahol a vezetőtanárom, Loredana tanít. A suli fenn van egy hegyen, nagyon szép a kilátás az Etnára és a tengerre, viszont nekem kicsit küzdelmes eljutni odáig a belvárosból. Bicajjal járok, mert nincs kedvem az olasz buszokra várni, így az odaút 35 perc hegymenet - a felénél meg szoktam állni levegőért kapkodni, mert képtelenség egyben letekerni - a visszaút viszont 10 percig tart, és csak a féket kell használnom. 8:15kor kezdődik az első óra, de általában még 8:25kor is mindenki - a tanárokat is beleértve - a folyosón ácsorog. 50 perces egy óra, és az órák közt nincs szünet, csak annyi, amíg a tanárok átérnek az egyik teremből a másikba, a 4. óra után viszont van 20 perc.Eddig egész kedves osztályokkal találkoztam, bár az angoltudásuk valahol a semmi és az elementary között mozog. Viszont kedden bevittek abba az osztályba, amit a tanárok csak állatkertként emlegetnek. 30 diák, a többségük fiú, 17-18 évesek, angolul azt a kérdést tudják önállóan feltenni, hogy ’what’s your name?’, egész órán kiabálnak és fel-alá mászkálnak a teremben, amikor ’csend’ van, akkor is óriási a hangzavar, ráadásul maga a terem a földszinten van, így néha az udvaron ácsorgók kinyitják kívülről az ablakot és beordítanak valamit. Elképzelésem sincs, hogy mit fogok velük kezdeni.
De néha nemcsak a diákok ennyire idióták. A minap, mikor indultam hazafelé, nem tudtam kimenni a kapun, mert zárva volt (elektromos kapu van, amit valahonnan bentről vezérelnek), és óriási dugó alakult ki, 5-6 autó és legalább 20 robogó egymás hegyén-hátán. 5 percig ott ácsorogtunk, és a robogósok már azzal szórakoztatták magukat, hogy dudahangversenyt rendeztek, mindenféle ritmust kipróbáltak. Néhányan pedig elkezdtek hintáztatni egy ott várakozó autót - amiben 3an ültek - mintha az oldalára akarnák fektetni. Megkérdeztem az egyik mellettem álló diákot, hogy mi történik most, miért nem nyitják ki a kaput. Erre elmagyarázta, hogy aki a kaput kezeli, éppen ebédel, és majd kinyitja, ha befejezte az evést.
A suliban nincs menza, viszont a szakácstanoncok minden nap főznek valamit, amit az ottmaradt tanárok megesznek. Nekem is megengedték, hogy ott ebédeljek, és első nap iszonyú zavarban voltam, ugyanis a diákokon kívül csak ketten voltunk az étteremben a pincéreket betanító, Francesco nevű, nagyon kedves tanárral, és a pincérek rajtam gyakoroltak az ő instrukcióit követve. Úgy éreztem magam, mint az angol királynő, illetve majdnem, mert amikor az egyik diák bele akarta teríteni a szalvétámat az ölembe, ijedtemben kikaptam a kezéből, és magam terítettem bele. De mára már beleszoktam. Az asztal mindig mesésen meg van terítve, állandóan van legalább 3-4 villa és kés a tányérom mellett – szerencsére a filmekből megtanultam, hogy mindig kívülről kell kezdeni és befelé haladni, két pohár, az egyik a víznek, a másik a bornak, és ha valamelyik kiürül, abban a pillanatban ugrik valaki, hogy teletöltse. Az ebéd általában 4 fogásos, és a végére rendszerint folyik rólam a víz. Az ételt az orrom előtt szeletelik fel, és mindig nekem tálalnak először. Az első két nap ugyanazt ettem, mert két különböző osztály ugyanazt az ételt tanulta meg elkészíteni, de egyáltalán nem bántam. Az első fogás sült csirke volt sült krumplival, aztán currys csirke rizzsel, majd gombás-pisztáciás csirke s végül desszertnek sajttál, 6-7 féle sajttal, keksszel, salátával és mézzel. Pénteken pedig már társaságom is volt, Giovanni, a kicsi tanár és egy Madame Valastro nevű, angolul alig beszélő viszont szintén nagyon szórakoztató franciatanár. A menü pedig minden eddigit felülmúlt: sárgarépába és kígyóuborkába göngyölt kardhal, lazac és sajt valami öntettel, lazackrémmel töltött palacsinta zöldbabbal, Wellington bélszín (bárányhús szalonnával és a kacsa valamelyik nagyon finom részével – Giovanni csak olaszul tudta elmondani, hogy mi az – kenyértésztában megsütve), desszertnek pedig csokis süti pisztácia krémmel és lekvárral. Ráadásul az egyik diák épp egy koktélversenyre készült, és amit kevert, azt mindig velem kóstoltatták meg, hogy mondjam el a véleményemet. A végére már kicsit forgott velem a világ.
Az idő a megérkezésen első két napján nagyon szép volt, pólóban üldögéltem az erkélyemen, de aztán borús lett, szeles és hideg. Azóta az a konstans élményem, hogy fázom, ugyanis a lakásunkban nincs bevezetve a fűtés. Fázom reggel, fázom este, fázom itthon, fázom az iskolában. Életemben nem fáztam még ennyit. De ugyanígy van ezzel mindenki. A minap beszélgettem egy cataniai fiúval, aki itt született és nőtt fel, és ő is azt mondta, hogy soha sehol nem fázott még úgy, mint Cataniában. Vicces, hogy ti otthon a hidegben és a hóban jobban érzitek magatokat, mint mi itt Afrikától pár kilométerre. Pedig odakintre csak tavaszi kabát kell (a fő baj persze az, hogy idebentre is :), de valahogy nem akar felmelegedni sem az idő, sem a lakás. Nehéz elképzelni, hogy egy-két hónap és 30-40 fok lesz. Viszont találtunk a lakásban valami tologatható kályhaszerűséget, ami gázzal működik. Fraser pár napja beüzemelte, néha bekapcsoljuk, és odakucorodunk mellé egy kicsit melegedni.