Első hétvége

Amit még gyakran láttam az utcán a 3 napos ünnep alatt, azok a maffia elleni röpcédulák voltak. 'Sant' Agata e contro il pizzo. E ti cittadini?' 'Szent Agáta a pizzo ellen van? És ti, polgárok?' A 'pizzo' az a pénz, amit a boltok fizetnek a maffiának.
Péntek hajnalban véget ért Agáta ünnepe, és Catania visszazökkent a régi kerékvágásba, amit én még nem nagyon ismerek. Bár a fűrészport és a viaszt még napokig takarították az utcáról.
Péntek este elmentünk egy mexikói étterembe vacsorázni, hogy megünnepeljük Fraser egyik barátjának Evelinának a születésnapját. Evelina egy Fraserrel egyidős lengyel lány, alacsony, babaarcú, nyelvészetet tanul az itteni egyetemen. Azok közül, akiket már megismertem, ott volt Adriana, egy amerikai lány Floridából, azt hiszem Miamiból, akiről az volt az első benyomásom, hogy állandóan magyaráz valamit valakinek. Ez a benyomásom azóta sem változott túl sokat :) és ott volt még Adriana barátnője, Erica Louisianaból, aki eljött ide látogatóba egy hétre, egyébként pedig Franciaországban tanít angolt. Nagyon későn kezdődött a vacsi, úgyhogy kb. éjfélkor fejeztük be az evést. Utána a többiek elmentek inni valahova, én pedig hazajöttem, mert iszonyú fáradt voltam a sok éjszakázástól, viszont a nehéz mexikói kajától alig tudtam elaludni.
Szombaton Fraserrel és a papájával Agrigendóba akartunk menni valami újabb vallásos őrületre, de miután a buszpályaudvaron senki nem tudta megmondani, mikor mennek oda buszok, fél óra céltalan ácsorgás után úgy döntöttünk, hogy inkább felugrunk az épp Szirakúzába induló buszra. Szirakúza valaha a nyugati világ Mekkája volt óriási kikötővel, háromszor annyi lakossal, mint most, görög templomokkal, színházzal, római amfiteátrummal, járt ott Platón, Pindarosz, Aiszkhülosz, Archimédesz, ma már azonban, azok alapján, amit láttam belőle, egy elég unalmas kisváros. Híd köti össze a mellette lévő szigettel, Ortygiaval, ami viszont egy bűbájos hely, szűk utcákkal, romos tengerparti házakkal, vakítóan fehér terekkel. Az egészet egy óra alatt körbe lehet kerülni. Megnéztük a dómot, ami valaha egy görög templom volt, még ma is állnak az oszlopai, ám időközben jöttek a normannok, feltöltötték az oszlopok közötti rést téglával, és csináltak belőle egy erődítményt, majd a 18. században még hozzácsaptak egy barokk homlokzatot. Viccesen néz ki.
De a látnivalóknál sokkal jobban élveztem a levegőt és a napsütést. Tavaszillat keveredett a tenger illatával, virágoznak a fák, minden harsogó zöld.
Vasárnap Taorminába mentünk, Fraser, a papája, Adriana, Erica és én. Az egész nap egy nagy rohanás volt. Fraser mondta, hogy 11kor ébresszem fel, de még 2 órán keresztül nem bírt kimászni az ágyából, hiába kopogtattam félóránként az ajtaján. Aztán miután felkelt, közölte, hogy 5 percem van, majd elrohantunk felszedni valahol az apját, utána a vasútállomásra, majd Taorminán keresztülvágva a görög színházhoz, mert féltünk, hogy bezár, mire odaérünk. De nem zárt be, és mivel teljesen holt szezon van, az egész a miénk volt. Kevés ennyire szépet láttam eddig életemben - az egészet hegyek és tenger veszi körül, a színpad fölött kilátni Taorminára és a nyílt tengerre. Megbabonázva mászkáltunk színpad és a nézőtér között, csináltunk vagy ezer fényképet, shakespeare-t szavaltunk a színpadon... Fantasztikus akusztikája van. A nézőtér legtávolabbi sarkában is tisztán hallani, ha valaki normális hangerővel beszél a színpadon.
Utána beültünk egy étterembe vacsorázni, és halálra ettük és ittuk magunkat. A pincérek 3 percenként odajöttek az asztalhoz megkérdezni, hogy minden rendben van-e, a vacsi végén meghívtak minket még egy pohár rövidre a már elfogyasztott két kancsó bor és egy kör rövid után, majd kezet rázva elbúcsúztunk mindenkitől, és kimentünk a taxiállomásra, mert már csak 15 percünk volt a vonatunkig, és a vasútállomás kb. 5 kilométerre volt a hegy aljában. A taxiállomáson nem volt egy szál autó sem, a telefon pedig, amivel hívhatsz egy taxit, ki volt tépve a helyéről. Tehetetlenül néztünk egymásra, majd kétségbeesésünkben eldöntöttük, hogy leszaladunk az állomásra. Részegen, 3 kiló kajával a gyomrunkban, nevetve és kiabálva rohantunk le a szerpentinen, ami néha annyira meredek volt, hogy majdnem elkezdtünk lefelé gurulni. A vonatot persze lekéstük viszont jött egy másik kb. egy óra múlva. Rengeteget nevettünk. Allant, Fraser papáját felhívta a barátnője, hogy megkérdezze, milyen napja volt, mire Allan (aki egyébként ötvevalahány éves) nevetve csak annyit tudott mondani: "Ha el tudsz engem képzelni, ahogy részegen rohanok le egy hegyről száguldó autók és vérengző kutyák között..." Azóta is a kínok kínját állom ki, ha lépcsőn lefelé kell mennem, olyan izomlázam van.