Farsang

Múlt héten vettem egy nagyon régi, de nagyon szép bicajt (eddig a házinéni rózsaszín mountain bike-ját használtam). Először a piaccal próbálkoztam, de ott soha nem találtam – pedig vasárnap állítólag mindig árulnak – majd vettem egy ’Il Mercatino’-t, egy újságot tele hirdetésekkel, és abból kinéztem egy női biciklit. Fraser felhívta nekem a számot, és két hete vasárnap elmentünk a tulajhoz. El kellett buszoznunk San Gregorióba, ez egy település nem messze Cataniától, valahol fenn a hegyen, tele gyönyörű villákkal. Fraser mondta, hogy itt laknak a gazdagabbak, olyan lehet, mint a nálunk a Rózsadomb. A pasi, aki árulta a biciklit, másfél órán keresztül beszélt. Egy szót sem értettem az egészből, és azt hittem soha nem jutunk haza. Kint ácsorogtunk az udvaron, a kilátás gyönyörű volt, a szél viszont borzasztó hideg. Hazafelé Fraser elmesélte, hogy a fickó teljesen őrült, és szerencsém volt, hogy nem értettem semmit. Arról beszélt, hogy Amerikának nemsokára vége, és Kína fogja átvenni az uralmat a világ fölött, mostanában már úgyis mindent Kínában gyártanak, meg hogy Shakespeare Szicíliában született... stb. A bicaj javításra szorult, busszal nem lehetett lehozni a hegyről, de múlt szombaton a pasi befuvarozta nekünk a városba. Felhasználva az alkalmat 5 percet még gyorsan szónokolt arról szegény Frasernek, hogy nemsokára egyáltalán nem lesznek autók, repülőgépek, vonatok, hanem csak bicajjal fognak közlekedni az emberek, meg valami mással, de ennél a pontnál már Fraser sem figyelt oda.
Fraserrel egész szombat délután és vasárnap délelőtt biciklit szereltünk. A végére nagyon szép lett. Kicsit rozoga, de nagyon kényelmes, és nagyszerűen lehet vele közlekedni. Vasárnap délután nagy boldogan nekivágtunk az Acirealéba vezető útnak (ez egy 13 km-re fekvő városka), hogy megnézzük a karnevált, ám kb. 10 perc bicajozás után kilyukadt az első kerekem. Szerencsére épp a vasútállomás előtt voltunk, így Fraser továbbment, én pedig vérző szívvel lekötöttem szegénykét az állomás előtt, és mentem vonattal. Az állomáson találkoztam a lengyel erasmusosokkal, akiket egy előző heti blues koncerten ismertem meg, és még csatlakozott hozzánk pár német, egy belga és egy holland diák, akik előző nap érkeztek Cataniába – nagyszerű kis társaság.
A karnevál a már megszokott olasz őrület volt. A főteret és az összes főtérbe torkolló utcát ellepték a maszkot viselő, konfettit dobáló, party sprayvel egymásnak támadó, óriási gumikalapáccsal a gyanútlan járókelőket fejbe vágó gyerekek, felnőttek és nyugdíjasok. Egy ideig álldogáltunk a főtéren a forgatag közepén, de miután több közelharcból fegyverek hiányában vesztesen kerültünk ki, elindultunk muníciót vásárolni, és több kilónyi konfettivel és party sprayvel a zsebünkben tértünk vissza. Időközben megérkezett Fraser, aki tetőtől talpig befújt azzal a nyúlós ragadvánnyal, de aztán a holland lánnyal bosszút álltunk rajta. A többiek körül kergetőztünk, mint a megkergült óvodások. Mindez hasonló szellemben folytatódott, amíg meg nem érkeztek – a karnevál főattrakciójaként – az óriási kocsik, rajta virágból készült figurákkal. Nagyon bizarrul és giccsesen néztek ki. Egyenként bevonultak a főtér közepére, és egy kommentátor elmondta, mit jelképeznek az alakok. Fura módon nagyon is komoly témákat pendítettek meg. Volt egy kocsi, amely a lassú olasz bürokráciát jelképezte, volt, amelyik a globális felmelegedésről szólt (és a kocsi közepén található óriási jegesmedve dühös arca az emberek nemtörődömségét volt hivatott reprezentálni...). A személyes kedvencemen Berlusconit lehetett látni egy ókori római fogatban, melyet 3 szamár húzott, mögötte a Pantheon homlokzata s. p. q. r. felirattal, a homlokzat mögött pedig egy mozgó állvány, amely néha rárakott egy koronát a fejére, néha pedig levette róla. Mindez virágból kirakva, égősorral feldíszítve, egy kisgyerekkorba visszafejlődött tömeg közepén.
A virággal feldíszített kocsik után még nagyobbak jöttek, amelyen papírmasé figurák voltak: indiánok, államfők, óriási, ijesztő csecsemők. A kocsik szinte az egész főteret elfoglalták, alig tudtak haladni az órási tömegben, az emberek egyre jobban összepréselődtek. Egy idő után elegünk lett a nyomorgásból és a káoszból, és elindultunk hazafelé. Az állomáson másfél órát kellett várni a legközelebbi vonatra, így a büfében ácsorogva néztük a karnevált a tévében, ahogy egyre nagyobb a tömeg, és a feldíszített kocsik végeláthatatlan sorban kígyóznak a főtéren és az utcákon.