Marokkó - egy kis bevezető

Aki megszokta az EU-n belüli utazgatást, annak kicsit furcsa, mikor az agadiri repülőtéren, ami nagyon szép, olyan, mintha bambuszból lenne összeácsolva, 20 perc sorban állás után a szigorú tekintetű reptéri dolgozó még azt is tudni akarja, mi a hotelednek a neve, ahol majd megszállsz, majd belepecsétel egy sorszámot az útleveledbe, amit majd minden hotel űrlapjára fel kell vezetned.

Aztán kisétálsz a tűző napsütésbe, és elindulsz egy állítólagos buszmegálló irányába, ahonnan az állítólagos busz bevisz Agadirba. Közben taxisok ostromolnak minden két méteren jobbnál jobb árajánlatokkal, de te határozott léptekkel sétálsz egészen addig, amíg el nem jutsz oda, amit főútnak gondolsz. Azért gondolod így, mert széles és aszfaltos, nem pedig a forgalom miatt, mivel általában több szamárfogat és biciklis húz el rajta, mint autó. Buszmegálló se közel, se távol, valahol az út szélén egy csoport ember ácsorog, de persze ki tudja, mire várnak. Egy kisgyerek elkezd követni és pénzt kér, te, mivel még csak ropogós bankók vannak a pénztárcádban, odaadod az útról megmaradt szendvicsedet, amit otthon kéregetőtől soha nem tapasztalt mosollyal fogad el. 20 perc reménytelen ácsorgás után, mialatt még több szamárfogatot és biciklist láttál, de buszt egyet sem, rövid alkudozással elfogadod az első taxis árajánlatát, ami drágának tűnik, de aztán később rájössz, hogy az egyik legkedvezőbb, amit a két hét alatt kaptál.

Nagyjából így kezdődött a két hetes marokkói nyaralásunk, de sűrítve benne volt minden, amivel aztán később találkoztunk. A mélységes bizonytalanság, hogy hogyan jutunk el egyik helyről a másikra, az 'aztán persze úgyis minden megoldódik' érzés, a nagy szegénység, és az elkerülhetetlen alkudozás, amit ha nem teszel, a gatyádat is lefizettetik rólad.

A taxi az ottani tipikus grand taxi volt, négy ajtós, régi modellű Mercedes, amivel városon kívül és városok között szállítják az utasokat. Nem tudom, a Mercedes megálmodói hány emberre tervezték ezeket a modelleket, de Marokkóban 7-en! ülnek benne a sofőrrel együtt. Ketten az anyósülésen, és négyen hátul, ami a nagy hőségben, és mivel általában csak a sofőr ablaklehúzója működik, elég embert próbáló. A KRESZ-t nagyon szabadon interpretálják, a körforgalomban például jobb kéz szabály van, az útra nincsenek sávok felfestve, így mindenki ott megy, ahol éppen elfér. A taxisok megállás nélkül nyomják a dudát és a leglehetetlenebb helyeken manővereznek. Én az ajtó és Melvin közé bepréselve próbáltam mindezt és az érzékeimet kápráztató másságot feldolgozni. Olyan volt ez a repülőtérről Agadirba vezető út, mint egy beavatás. Kilométerről kilométerre ráeszmélni, hogy mennyire más világba kerültünk, poros városokon áthajtva, ahol csak egy aszfaltos út van, és az emberek a félig kész házak földszintjén összetákolt sötét üzleteikben ülnek valami furcsa és idegen, napsütötte időtlenségben. Hát ennyit kezdetnek.

Hollandia tavasszal

Ami eddig szürke, hideg, ködös, nyúlós, vizes, végtelenül és reménytelenül egyhangú volt, az az utóbbi hetekben hirtelen életre kelt. Valamikor február közepén eszembe jutottak a hóvirágok a lébényi erdőben, hogy már biztosan nyílnak, és lassan az egész talaj hófehér lesz tőlük. Pár nappal később elmentünk Melvinnel kirándulni az egyik tündéri kisvárosban a sok a 100 közül, azt hiszem Zutphenbe, és ott megláttam az itteni elsőket. Épp egy csatornaparton sétálgattunk – hol máshol, egy holland városban – egy középkori városfal melletti kert szélén, és ott voltak egy fa tövében. Azóta mindenhol látom őket, árokparton, kertek sarkában, fák tövében, fejüket a csatornák vizébe lógatva.

És most hogy a reggelek is melegebbek, elkezdtem bicajjal munkába járni. Télen a hidegben, ködben, esőben nem bírtam rávenni magam, hogy azt a napi 30 kilométert letekerjem, de most valóságos áldás. Két kicsi falun és szántóföldeken keresztül visz az út Apeldoornba. Végig kiépített bicajúton!! Mindenhol birkák, pónik, kacsák legelésznek, kiskecskék ugrálnak és a legváratlanabb helyeken dugják ki a földből a fejüket a virágok. Nárciszból rengeteg van, teleültetve az út széle, de vadon is nő a földek mellett, az árokpartokon.

És a legjobb, hogy otthonillata van a levegőnek. Azaz fagytól felengedő föld és zöldillata. Rengeteget süt a nap és meglepően melegen. Igaz a munkahely udvara kicsit olyan, mintha egy börtön udvarán sétálgatnék a többi rabbal, sok beton és néhány szerencsétlen növény, de az a két óra bicajozás reggel 8 és 9 és este 6 és 7 között mindig mérhetetlen szabadságérzettel tölt el. És egyelőre még a nagymama bicajom is jól bírja a strapát J

Egy úszó kalandjai Deventerben

Deventerben két uszoda van: a Borgelebad és a Scheg – eddig még egyiknek sem sikerült helyesen kiejtenem a nevét. Mindkettö a város szélén van jó 20 percnyi bicikliútra. A Borgelebad elég régi és lepusztult, kicsit olyan, mint az uszoda volt az Ajtósin. Nagy reményekkel indultam neki, mert hallottam, hogy itt is lehet télen a kinti medencét használni. Tényleg lehet. Annak, aki élvezi, hogy télen 10 fokos vízben úszkálhat és nem zavarja, hogy az orráig sem lát, kiváló hely. Az a tíz perc, amit ott töltöttem olyan volt, mintha egy horrorfilmben lettem volna. Sötét és hideg víz, süket csönd, itt-ott a semmiből felbukkanó végtagok… Így inkább bemenekültem a jó akolmelegbe, abba a 25x25ös medencébe, ahol legalább 60 ember úszkált önfeledten egymás hegyén-hátán. Ezt ők úgy hívják, hogy banenzwemmen, azaz sávúszás, az egyetlen különbség, hogy nincsenek sávok, hanem össze-vissza kerülgetik egymást, ami a birkatürelmű, kényelmes, semmitől fel nem dühödő hollandokat egyáltalán nem zavarja.

A Scheg épülete sokkal modernebb, a sávúszás persze ugyanaz, csak a medence néz ki egy kicsit jobban, és az úszáson kívül egy csomó vicces dologban részt lehet venni. Nem hiszem, hogy a discozwemment, azaz a diszkó-úszást valaha is ki fogom próbálni, viszont voltam már aqauaerobikozni és bemerészkedtem egy aquajogging órára is. Az aquaerobikon mindenki 40 évvel idősebb volt nálam, aki pedig az én korosztályomba tartozott, az jó 40 kilóval nehezebb. Itt egyébként az aerobik tanárok sem a karcsúságukról híresek. A legtöbbjük elég dundi, amit a szűk top és rövidnadrág, amibe belepréselik magukat, még ki is hangsúlyoz. Nem tudom, így miféle reményeket táplálnak a fejüket aerobikozásra adó hollandokban, lehet, hogy csak a vicc kedvéért járnak, mert viccesnek borzasztó vicces egy ilyen óra. A tanár mutatja a gyakorlatokat a szárazföldön, mi pedig próbálunk valami hasonlót produkálni a vízben, ami a víz ellenállása miatt sokkal nehezebb, így leginkább úgy nézünk ki, mint a retardált békák. Az első órán egy csomó vizet nyeltem a nevetéstől. Az aquajogging, bár nagyjából vízben egy helyben futást takar, azért ennyire nem szórakoztató, ugyanis megfűszerezik mindenféle teljesíthetetlen gyakorlatokkal. Itt általában nem a nevetéstől nyelem a vizet. Annál a résznél, mikor a kezemmel a víz felszínén tartva magam a víz alatt hasizomból kellett volna emelgetnem mindkét lábam, majdnem megfulladtam.

Próbálok rendszeresen járni, viszont néha nagyon nehezen veszem rá magam, tudva, hogy egy órán keresztül egy csomó kalimpáló kéz és láb között kell utat törnöm magamnak. Ti ott Pesten nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok a Hajóssal…

Schruns

Hemingway is itt síelt két télen keresztül. Még megvan az az étterem, ahova mindig járt, és a sült nyulat még mindig úgy készítik, ahogy ő szerette. 10 perc alatt oda lehet érni mind az 5 hatalmas sípályához, van olyan, ami három hegyet behálóz. Oda nem mentünk, mert ott biztosan elvesztem volna. Melvin szülei első nap megnézték mit produkálok, majd azt mondták, jobb, ha beiratkozom egy síkurzusra. 4 napig jártam minden nap 10-13ig. Az első nap sikerült elkésnem, és mire a sílécekkel a vállamon a sícipőmben odagyalogoltam a gyakorlópályára, a fél ruhatár lekerült rólam. Nekem nem volt táskám, így a síoktatófiú nem győzte a hátizsákjába tömködni a sapkám, pulóverem, sálam stb. Csak ketten voltunk diákok, Frank és én. Franknek akkor volt először életében síléc a lábán, és szegény mindentől felborult. Ezt nem volt túl nehéz túlszárnyalni, így másnap már egy magasabb szintű csoportban találtam magam, ahol első nap én voltam a legrosszabb. Még szerencse, hogy Melvinnel előző nap gyakoroltuk az ’elengedem a domb tetején, hogy fel tudjak száguldani a következő domb tetejére’ dolgot, különben az új csoportban már az első fél órában szívinfarktust kaptam volna a száguldozástól. A tanárunk, Margot, olyan magas volt, amilyen széles, és az egyik legviccesebb teremtmény a világon. Rengeteget beszélt, kb. a negyedét egyáltalán nem értettem, minden alkalommal 10 percig mondta az instrukciókat németül, majd rámnézett: „Katleen, did you understand?” Én: „öööööööööö” Margot: „Then you look good what I’m doing.” 3 nap után tökéletesen tudtam az összes szakszót németül. És síelni is megtanultam. A többiek el voltak ragadtatva, Melvin apukája még a piros pályára is magával vitt, ahonnan csuromvizesen kecmeregtem le, és közöltem, hogy idén inkább maradok a kéken. Ott viszont nagyon gyors voltam már a végén, zárt lábbal, nem kezdtem el pánikolni, ha túl jeges volt, és utolsó délután még az ördögsapkámat is feltettem. Az ördögsapkát az Ur Monti nevű síbárban szereztük. Ez az egyik sípálya tövében volt, minden délután 4től tömve síruhás, ordítozó, síbakancsban ugráló, német dalokat üvöltő tömeggel. Első nap csak messziről láttam, és olyan volt, mint a pokol, hangos, és a sok hősugárzótól piros fényben izzó. Másnap minden tiltakozásom ellenére elcipeltek, és teljesen beleszerettem. Ott a tömegben mindenki elkezd őrjöngeni az egész nap szívott hegyi levegő után megivott forralt bortól, rumos csokitól, sörtől vagy snapsztól. Asztalhoz soha nem fértünk oda, így csak ácsorogtunk a tömegben és épp annyi helyünk volt, hogy a poharat tartó karunkat néha felemeljük. Volt egy akciójuk, hogy egy liter sörért vagy egy méter snapszért (10 pohár) lehetett kapni egy sapkát ördögszarvakkal. Mi aznap 4en 5 sapkával távoztunk. Másra nem nagyon emlékszem abból az estéből… Vacsorára annyi vizet megittam, hogy Melvin apukája a végén azt mondta a pincérnőnek, hogy egyszerűbb, ha szerelnek egy csapot az asztalra.

Az idő szép volt, az első két nap szikrázó napsütés, őrült meleg, majd pár nap hóesés, majd újra szikrázó nap és mínusz 15 fok. Egyszer volt nagyon nagy köd, kb. 4-5 méterre lehetett ellátni, és ha nem lett volna az előttem síelő Margot gömbölyű alakja, biztos valami szakadékban végeztem volna.

Az egészben legjobban azt hiszem a csöndet szerettem. Ülni a nyitott felvonóban a Hochjochon, ami 15 percen keresztül visz a csúcsra a 40 méter magas fenyőfák között, és hallgatni azt a mélységes mély csöndet, amit azt hiszem sehol máshol nem hallottam még.