Hemingway is itt síelt két télen keresztül. Még megvan az az étterem, ahova mindig járt, és a sült nyulat még mindig úgy készítik, ahogy ő szerette. 10 perc alatt oda lehet érni mind az 5 hatalmas sípályához, van olyan, ami három hegyet behálóz. Oda nem mentünk, mert ott biztosan elvesztem volna. Melvin szülei első nap megnézték mit produkálok, majd azt mondták, jobb, ha beiratkozom egy síkurzusra. 4 napig jártam minden nap 10-13ig. Az első nap sikerült elkésnem, és mire a sílécekkel a vállamon a sícipőmben odagyalogoltam a gyakorlópályára, a fél ruhatár lekerült rólam. Nekem nem volt táskám, így a síoktatófiú nem győzte a hátizsákjába tömködni a sapkám, pulóverem, sálam stb. Csak ketten voltunk diákok, Frank és én. Franknek akkor volt először életében síléc a lábán, és szegény mindentől felborult. Ezt nem volt túl nehéz túlszárnyalni, így másnap már egy magasabb szintű csoportban találtam magam, ahol első nap én voltam a legrosszabb. Még szerencse, hogy Melvinnel előző nap gyakoroltuk az ’elengedem a domb tetején, hogy fel tudjak száguldani a következő domb tetejére’ dolgot, különben az új csoportban már az első fél órában szívinfarktust kaptam volna a száguldozástól. A tanárunk, Margot, olyan magas volt, amilyen széles, és az egyik legviccesebb teremtmény a világon. Rengeteget beszélt, kb. a negyedét egyáltalán nem értettem, minden alkalommal 10 percig mondta az instrukciókat németül, majd rámnézett: „Katleen, did you understand?” Én: „öööööööööö” Margot: „Then you look good what I’m doing.” 3 nap után tökéletesen tudtam az összes szakszót németül. És síelni is megtanultam. A többiek el voltak ragadtatva, Melvin apukája még a piros pályára is magával vitt, ahonnan csuromvizesen kecmeregtem le, és közöltem, hogy idén inkább maradok a kéken. Ott viszont nagyon gyors voltam már a végén, zárt lábbal, nem kezdtem el pánikolni, ha túl jeges volt, és utolsó délután még az ördögsapkámat is feltettem. Az ördögsapkát az Ur Monti nevű síbárban szereztük. Ez az egyik sípálya tövében volt, minden délután 4től tömve síruhás, ordítozó, síbakancsban ugráló, német dalokat üvöltő tömeggel. Első nap csak messziről láttam, és olyan volt, mint a pokol, hangos, és a sok hősugárzótól piros fényben izzó. Másnap minden tiltakozásom ellenére elcipeltek, és teljesen beleszerettem. Ott a tömegben mindenki elkezd őrjöngeni az egész nap szívott hegyi levegő után megivott forralt bortól, rumos csokitól, sörtől vagy snapsztól. Asztalhoz soha nem fértünk oda, így csak ácsorogtunk a tömegben és épp annyi helyünk volt, hogy a poharat tartó karunkat néha felemeljük. Volt egy akciójuk, hogy egy liter sörért vagy egy méter snapszért (10 pohár) lehetett kapni egy sapkát ördögszarvakkal. Mi aznap 4en 5 sapkával távoztunk. Másra nem nagyon emlékszem abból az estéből… Vacsorára annyi vizet megittam, hogy Melvin apukája a végén azt mondta a pincérnőnek, hogy egyszerűbb, ha szerelnek egy csapot az asztalra.
Az idő szép volt, az első két nap szikrázó napsütés, őrült meleg, majd pár nap hóesés, majd újra szikrázó nap és mínusz 15 fok. Egyszer volt nagyon nagy köd, kb. 4-5 méterre lehetett ellátni, és ha nem lett volna az előttem síelő Margot gömbölyű alakja, biztos valami szakadékban végeztem volna.
Az egészben legjobban azt hiszem a csöndet szerettem. Ülni a nyitott felvonóban a Hochjochon, ami 15 percen keresztül visz a csúcsra a 40 méter magas fenyőfák között, és hallgatni azt a mélységes mély csöndet, amit azt hiszem sehol máshol nem hallottam még.
