Aki megszokta az EU-n belüli utazgatást, annak kicsit furcsa, mikor az agadiri repülőtéren, ami nagyon szép, olyan, mintha bambuszból lenne összeácsolva, 20 perc sorban állás után a szigorú tekintetű reptéri dolgozó még azt is tudni akarja, mi a hotelednek a neve, ahol majd megszállsz, majd belepecsétel egy sorszámot az útleveledbe, amit majd minden hotel űrlapjára fel kell vezetned.
Aztán kisétálsz a tűző napsütésbe, és elindulsz egy állítólagos buszmegálló irányába, ahonnan az állítólagos busz bevisz Agadirba. Közben taxisok ostromolnak minden két méteren jobbnál jobb árajánlatokkal, de te határozott léptekkel sétálsz egészen addig, amíg el nem jutsz oda, amit főútnak gondolsz. Azért gondolod így, mert széles és aszfaltos, nem pedig a forgalom miatt, mivel általában több szamárfogat és biciklis húz el rajta, mint autó. Buszmegálló se közel, se távol, valahol az út szélén egy csoport ember ácsorog, de persze ki tudja, mire várnak. Egy kisgyerek elkezd követni és pénzt kér, te, mivel még csak ropogós bankók vannak a pénztárcádban, odaadod az útról megmaradt szendvicsedet, amit otthon kéregetőtől soha nem tapasztalt mosollyal fogad el. 20 perc reménytelen ácsorgás után, mialatt még több szamárfogatot és biciklist láttál, de buszt egyet sem, rövid alkudozással elfogadod az első taxis árajánlatát, ami drágának tűnik, de aztán később rájössz, hogy az egyik legkedvezőbb, amit a két hét alatt kaptál.
Nagyjából így kezdődött a két hetes marokkói nyaralásunk, de sűrítve benne volt minden, amivel aztán később találkoztunk. A mélységes bizonytalanság, hogy hogyan jutunk el egyik helyről a másikra, az 'aztán persze úgyis minden megoldódik' érzés, a nagy szegénység, és az elkerülhetetlen alkudozás, amit ha nem teszel, a gatyádat is lefizettetik rólad.
A taxi az ottani tipikus grand taxi volt, négy ajtós, régi modellű Mercedes, amivel városon kívül és városok között szállítják az utasokat. Nem tudom, a Mercedes megálmodói hány emberre tervezték ezeket a modelleket, de Marokkóban 7-en! ülnek benne a sofőrrel együtt. Ketten az anyósülésen, és négyen hátul, ami a nagy hőségben, és mivel általában csak a sofőr ablaklehúzója működik, elég embert próbáló. A KRESZ-t nagyon szabadon interpretálják, a körforgalomban például jobb kéz szabály van, az útra nincsenek sávok felfestve, így mindenki ott megy, ahol éppen elfér. A taxisok megállás nélkül nyomják a dudát és a leglehetetlenebb helyeken manővereznek. Én az ajtó és Melvin közé bepréselve próbáltam mindezt és az érzékeimet kápráztató másságot feldolgozni. Olyan volt ez a repülőtérről Agadirba vezető út, mint egy beavatás. Kilométerről kilométerre ráeszmélni, hogy mennyire más világba kerültünk, poros városokon áthajtva, ahol csak egy aszfaltos út van, és az emberek a félig kész házak földszintjén összetákolt sötét üzleteikben ülnek valami furcsa és idegen, napsütötte időtlenségben. Hát ennyit kezdetnek.
